Tizenegyedik rózsafej

     Feladat: 11. „Neked is vettem egy jegyet.”

Páros: 23. Oh Wonbin (FT Island) és Choi Minki (Nu’est) +SeokJin (BTS)

Érintett banda: FT Island, Nu’est, BTS

Műfaj: fluff

Író: Hagu

Neked is vettem egy jegyet

Épp a városban jártam SeokJinnel, amikor feltűnt a plakát.

- Jézusom - torpantam meg, ami miatt Jin is belém szaladt. - A Hamletet fogják játszani. Benedict Cummberbatch-csel - kikerekedett szemmel bámultam a hirdetőoszlopra, olyan kérdések kavarogtak a fejembe, mint “Hogy lehetek ilyen szerencsés?” “Honnan lesz rá pénzem?” “ Miért jöttek Koreába?” “Kell.”. Bár az utolsó nem kérdés.

- Ez csak vetítés, nem előadás - lombozott le azonnal a legjobb barátom.

- Nem érdekel, menni akarok - bámultam még mindig extázisban.

- Hát jó - vont vállat. - De ugye tudod, hogy nem élsz olyan társadalmi rétegben, hogy meg tudd venni - utalt a kissé hátrányos helyzetemre.

- Akkor kurváskodni fogok, vagy sztriptízelni, nekem mennem kell - született meg az elhatározás. Lehet, hogy bele fogok sülni, de mindig kell nekem egy elérhetetlen dolog, amit tudok üldözni.

- Ahogy akarod - hagyta rám végül Jin, mint megértő jó barát, aki nem hátráltat. - Ott van Wonbin - váltott gyorsan témát, amikor körbenézett a forgalmas utcán. Arra néztem amerre mutatott és a kopott villanypóznának támaszkodva, az embertömegben tényleg ott volt az osztályunk képviselője.

- Neki tuti lenne pénze az előadásra - vágtam be Grurmpy Cat fejet.

- Kérd meg, hogy vigyen el - a barátom belém karolt, hogy folytassuk a vásárolgatós délutánunkat. Vagyis ő vásárol, mert van rá pénze, én meg nézem és hangosan kritizálom.

- Felejtős, utál, mint a szart, amióta beszóltam neki a súlya miatt - ráztam a fejem.

- Naaaaaa - nyávogott Jin. - Akkor utálhat is. Gonosz vagy!

- Most miért - kezdtem hisztis hangon. - Elméletileg Idol suliba járunk, akkor legyen szép.

- Miért szerinted rusnya? - kérdezte Jin. Nem válaszoltam egy ideig, mert beértünk egy ruhaboltba, ahol épp akció volt és a nyuggerek, meg a libák között kellett manőverezni.

- Nem ezt mondtam - szűrtem ki a fogaim között. Igazából nagyon is jóképűnek és vonzónak gondoltam Wonbint, de tudtam, hogy elszúrtam, amikor beszóltam neki. - Csak van rajta egy kis felesleg. Ennyi.

- De ő nem is táncos - forgatta a szemét Jin, miközben az alkalmi ruhák között matatott. - Hanem zenész. Dobol.

- Jó, tudom… - nyavalyogtam. - Csak beszóltam, hagyjuk - piszkálgattam meg néhány nyakkendőtűt.

- Hagyjuk - egyezett bele Jin tovább keresgélve a ruhák között. Egészen elbambultam a következő percekben. Az üzlet ahova bejöttünk már korántsem tűnt, olyan barátságos, akciókban gazdag butiknak. A falak bordósak voltak és mellettük szorosan aranyozott akasztók álltak, amikről a külön-külön csomagolt, élére vasalt öltönyök lógtak. A pénztárhoz közel néhány pulton táskák álltak szellősen, mert mindegyiknek megvolt a külön eleganciája, és nem csúszhattak egybe a hatáskörök.

- Atyám, miért ilyen drága ez?! - kiáltott fel mögöttem Jin, nem figyeltem annyira rá, hanem a táskák cetlijét próbáltam kibogarászni.

- Mit keresünk egy Gucci boltban?! - pattantam fel, miután elolvastam a cédulát.

- Ez egy Gucci bolt? - nézett fel a tárcájából bambán a barátom.

- Igen - sziszegtem és Jin karját megragadva a kijárat felé indultam. Itt még azért is elkérnék az ember pénzét, hogy levegőt vett.

- Nahát - nevetgélt. Csak kicsit erősebben megszorítottam az alkarját, mire rögtön elhallgatott.

Már majdnem a elértük a kijáratot és még nem szóltak ránk, amikor valaki olyanba rohantam bele akire a legkevésbé számítottam.

- Wonho? - néztem a riadt fiúra. A cuccai szanaszét szóródtak az ütközés következtében. Rögtön négykézlábra ereszkedtem és pakolászni kezdtem. - Bocsesz.

- Semmi gond - sóhajtott és ő is lehajolt. Összeszedtem néhány blokkot és bankót, amikor a kezembe akadt valami.

- Ez a Hamlet vetítésre egy jegy? - bámultam kikerekedett szemmel az áhított papírdarabra.

- Aha - válaszolt egyszerűen és nyújtotta a kezét, hogy nyomjam bele.

Nagyon akadozva és kissé kellemetlenül adtam vissza a jegyet. - Mázlista… - jegyeztem meg mellékesen, de vagy nem hallotta, vagy figyelmen kívül hagyta.

Másnap mosott szar érzéssel vonszoltam el magam az iskolapadig. Mondjuk, tánccal kezdünk a stúdióban, úgyhogy nem volt helyes ez a kijelentés. Mindegy.

- Ren, máskor enyhén jobban szoktál kinézni - utalt Jin arra, hogy úgy nézek ki, mint aki a hetvenes éveit tapossa és most özvegyült meg.

- Befoghatod… - motyogtam ásítozva. Egész éjszaka azon görcsöltem, hogy hogyan tudnék összehaverkodni Wonhoval, hogy aztán elcsórjam a belépőjét életem vetítésére. Bár az előadás két nap múlva lesz, így nem látok sok esélyt arra, hogy hirtelen “öribarik” legyünk.

Ma az első “normális” tanóránk irodalom volt, ahol az egész osztály együtt volt. Nem voltunk kettébontva, mint általában, magyarul egy teremben voltam Wonhoval. A tanár magyarázata nem kötött le túlságosan - se Jin elmélkedése a közeledő vizsgákról -, ezért őt bámultam… és rájöttem, hogy ez az ember tényleg vonzó! Lehet, hogy volt rajta egy kis felesleg, de nagyon ízléses volt és borzasztóan aranyos miközben jegyzetelt. A végén még beleszeretek, bár nem tagadom, hogy bejön.

Sok végigszenvedett óra után pont ő kocogtatta meg a vállam.

- Mit szeretnél? - vettem fel az aranyos és érdeklődő Minki arcom.

- Beszélhetnénk kettesben? - kérdezte illedelmesen. Csak bólintottam és követtem őt a közeli stúdióba. A terem tele volt mindenféle hangszerekkel, de a nagy részét egy dobfelszerelés, és ahhoz tartozékok uralták. Gondolom az ő órái itt szoktak lenni. Az egyik sarokban álló gitártokra nagy betűkkel volt ráírva a “Hongki” név. Azt a gyereket én is ismerem névről. Elméletileg őstehetség.

- Mit szeretnél? - támaszkodtam neki a falnak játszva a nagymenőt, bár nem igazán jött össze.

- Ömh… nos - dadogott egy kissé, mintha zavarban lenne, pedig nekem kellett volna abban lennem. - Ugye tudsz arról, hogy most lesz a Hamlet - jajj ne, kérlek, ne most állj bosszút a korábbi gonoszkodásomon, nem bírnám ki, ha pont ezzel jönnél menőzni…

Csak bólintottam.

- Neked is vettem egy jegyet - nyújtotta felém a számomra a mindenséget jelentő jegyet. Leesett az állam. Nem tudtam máshogy reagálni, csak tátott szájjal bámultam rá. - Eljössz velem az előadásra?

- Ez k-komoly? - jött meg a hangom. Most Wonho bólintott. - Jézusom, igen! - a semmire sem számító fiú nyakába vetettem magam. - Persze, hogy elmegyek, nem érdekel kivel, de ott leszek életem előadásán - ujjongtam. A rémült fiú nem tudott mit kezdeni ezzel a kirohanásommal, ezért csak sután átkarolta a derekamat. - Köszönöm!

- Igazán nincs mit - suttogta a fülem mellett, ami miatt valami kellemes borzongással járt át.

Péntek este hétkor - egy órával az előadás előtt - még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel.

- Ezt nem hiszem el - érkezett az ajtó felől valaki szitkozódása. Megpördültem a tengelyem körül és hisztizve rohantam oda Jinhez, miután realizáltam, hogy ő az.

- Nem tudok mit felvenni - nyavalyogtam neki.

- Ugye emlékszel, hogy kedden voltunk vásárolni? - Bólintottam. - És voltunk a Gucciban - megint csak bólintottam. - Ezt neked hoztam - húzott ki a feneketlen táskájából egy szépen összehajtott öltönyzsákot. Nem szóltam még semmit csak elvettem tőle és belelestem.

- Atyám - reagáltam le ennyivel. - Ezen a héten minden pozitív értelembe jön össze…

- Valahogy szerethető vagy - mondta el a saját szavaival Jin, hogy én igazán sokat jelentek neki.

- Köszönöm, SeokJin - öleltem meg azzal a bizonyos csontropogtató öleléssel, de Jin csontjait nehéz volt összetörni, főleg nekem. - És most segíts felvenni, mert én valamit tuti tönkreteszek rajta, magamat ismerve - magyaráztam, de ő csak kedvesen kinevetett.

Néhány perc - inkább egy fél óra - múlva már rajtam díszelgett a sötétkék, a hajtókáknál kissé csillámos zakó. Hozzá egy enyhén feszülős fekete farmerrel és a kedvenc bakancsommal.

- Azt hiszem házasodni is ebben fogok - jelentettem ki.

- Szép mennyasszony leszel - mosolygott Jin, mintha a saját lánya lennék.

- Köszönöm - csaptam megjátszott dühvel a mellkasára. - Viszont húz perc múlva már a nézőtéren kéne ülnöm, úgyhogy indulok.

- Oh, tényleg, jó, hogy mondod - kapott a fejéhez, mint aki tényleg elfelejtette, és nála még elő is fordulhat. – Menj! - lökött ki a szobám ajtaján, aztán végig a folyosón, végül pedig a bejárati ajtón is, majd lendületesen becsapta az ajtót mögöttem.

- Neked is jó szórakozást! - kiáltottam egyet belerúgva a nyílászáróba. Ez komolyan kizárt a saját házamból.

Hosszú lendületes lépésekkel igyekeztem a színházhoz. A külvárosi utcák szinte teljesen üresek voltak, de ahogy értem egyre beljebb, úgy sűrűsödött a forgalom. A belvárosban még csak most kezdődött a péntek este. Máskor én is már valamelyik pubban hívatnám meg magamat másokkal egy italra, de ma, színházba megyek. Wonhoval - erre a gondolatra valamiért akaratlanul is el kellett vigyorodnom -, bízok benne, hogy tökételes lesz.

A megbeszélt helyen nem volt ott a partnerem. Bármerre is néztem csak néhány már most elázott egyetemistát, vagy munkából hazaigyekvő középkorút láttam, de Wonho sehol. Nem tudtam felhívni, mert nincs meg a száma, ráadásul a címét sem tudom, így nem tudtam érte menni. Az előadás lassan kezdődött, de Wonho nincs itt és kezdés után nem fogunk tudni már beülni. Szomorúan néztem a kezemben szorongatott jegyre.

- Sajnálom Wonho - suttogtam. - De ezt a kedvedért sem fogom kihagyni.

Sietősen mentem be a hatalmas gótikus épületbe és egy securitystől segítséget kérve még be tudtam surranni az épp kezdődő vetítésre. Szomorúan néztem a mellettem lévő üres széket. Nincs itt Wonho.

Nem volt időm megszemlélni a csodálatos termet, pedig biztos értékeltem volna, hanem a vászonra függesztettem a tekintetem és faltam minden képkockát.

Az első szünetben kiballagtam arra a helyre, ahol találkoztunk volna Wonhoval és… és ott volt.

- Wonho! - kiáltottam. Megfordult a hangomra, és egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom az egyik oszlopban, mert valami elképesztően állt rajta a fekete zakó és V kivágású felső.

- Minki! - futott fel hozzám a lépcsőkön. - Hol az Istenbe voltál? - kérdezte idegesen.

- Te hol voltál? - támadtam vissza azonnal.

- Félkor találkoztunk volna. Én téged kerestelek - mondta elkeseredett arccal.

- Késtem… de ötvenkor itt voltam… - motyogtam. Komolyan engem keresett? - Te akkor…?

- Téged kerestelek - szórakozottan túrt bele a hajába. - Az első felvonást is lekéstem, mert a környéket jártam utánad kutatva…

- Csak miattam? - kaptam fel a fejem.

- Tudod mennyire be voltam parázva? - próbálta elviccelni, de aztán mintha kicsit bedühödött volna. - Az Istenért is, Minki, az egész körzetet bejártam utánad! Annyira aggódtam! Ha elraboltak volna, vagy meg erő…

A kiabálását megunva előre lendültem és megcsókoltam. Csak egy igazán rövidke, ártatlan szájra puszi volt az egész, de sikerült elhallgattatnom vele.

- Köszönöm - mosolyogtam. - Most menjünk és nézzük meg az előadás végét! - fontam össze ujjainkat és magam után rángattam a még mindig néma srácot.