Nyolcvannegyedik rózsafej

     Feladat: 84. „Érted megyek a reptérre.”

Páros: Park Chanyeol x Zhang Yixing

Érintett banda: Exo

Műfaj: fluff

Korhatár: +12

Figyelmeztetés: bromance

Megjegyzés: bottom!chanyeol

Író: Sumire

Érted megyek a reptérre

Rendezetlenül zakatoló szívvel hajtotta be az utolsó hosszú farmerját is a sporttáskájába. Rettegett az ismeretlentől, hiszen még sosem járt külföldön, még csak Kínában sem, hiába voltak tanulmányi kirándulásai is anno a középiskolában. Valahogy mindig azok között gubbasztott, akik a teremben kaptak feladatlapokat, hogy az utazás helyett ne otthon tétlenkedjenek.

A félelem, ami az új hely miatt költözött testébe, szinte maga elé vetítette a képet, ahogy egy sötétebb sikátorban téved el és – mint ahogy az egy bizarr, mégis rossz horrorfilmhez illik – ködfelhő száll alá, csakhogy véletlenül se lássa, merre kell mennie, ha ki akarják rabolni, vagy rosszabb esetben megtámadják és erőszakoskodnak. Azt is elképzelhetőnek gondolta, hogy magassága ellenére – ami előnyt nyújthatott volna számára, ha épp ismerős helyre ment volna – sikerül már a reptéren eltévednie a rengeteg rohanó ember miatt.

Még ha mindez nem lett volna elég, fejében az is szöget ütött, hogy az első találkozás mindig kihat a kapcsolat folytatására. Pedig Yixinggel nagyon jól elvoltak eddig, skype-oltak és kakaotalkon is rengeteget beszélgettek, mégis más volt személyesen összefutni egy emberrel, mint interneten keresztül. Mindennél jobban koncentrált arra, hogy tökéletes benyomást keltsen, hiszen Yixing nem volt számára akárki.

„Mi van, ha megváltozik a véleménye?” – Chanyeol egyik legrosszabb rémálma vált volna valóra, ha a kínai srác élőben sokkal ellenszenvesebben viselkedett volna vele. Elbizonytalanodott. Nem tudta, mire számítson a másiktól, hiszen számára a személyes találkozás, hosszas chatelések után, idegen volt.

Sosem félt attól, hogy nem kedvelik meg az emberek, hiszen alapjáraton vidám és élettel teli volt, ráadásul az összes barátjával személyesen ismerkedett meg, így nem kellett felesleges köröket futnia amiatt, hogy esetleg más lesz a csevegés végkimenetele szemtől szembe, mint interneten. Még a videóchatet is elvetette, pedig ő maga is tudta, sok különbség nem lehet a kettő között.

Számára Yixing egy megtestesült, varázslatos álomkép volt. Sosem tudta elfogadni, hogy egy olyan kedves emberrel beszélgethetett, mint a kínai, sokszor nem is gondolta magát elégnek ehhez, hiszen a másikkal ellentétben ő önzőbb alaknak minősült. Yixinget is maga mellett akarta tudni. Már akkor, mikor elsőnek kihagyott egy ütemet szíve, csak egy kép miatt, amit neki címzett az idősebb magáról. Különlegesnek érezte magát, mégis kevésnek.

Ha a kínaira gondolt, sosem tudott másra koncentrálni, abba kellett hagynia mindent, amit addig csinált; kezei remegni kezdtek, ajkai pedig kiszáradtak. Vágyott rá, mégis kívánta azt a több kilométernyi távolság megtartását, ami eddig kettejük között terült el. Ez a kettősség pedig rombolta a személyiségét. Magabiztosságát megcsonkította, kevesebbet beszélt és sokkal megfontoltabbá vált.

A sporttáskát behúzva fújta ki levegőjét, majd pár pillanat bámulás után a fürdőszobába sietett, hogy véletlenül se késse le a délutáni gépet.

*

A percek túl gyorsan repültek el felette. A kiírás alapján maximum fél órája maradt arra, hogy felkészüljön a leszállásra és egyben a találkozásra. Kezeit ölébe ejtve tördelte, az izgalom teljesen úrrá lett rajta, még a zenére sem tudott koncentrálni, ami a fekete fülhallgatóján keresztül jutott el hozzá. Inkább érezte magát semlegesnek, mintha csak lebegett volna a saját ködfelhőjével, amit ő képzett feje fölé, miközben néma csend honolt körülötte.

Telefonján újfent felnyitotta a képernyőzárat, majd elolvasta ismételten Yixing alig másfél órája érkezett üzenetét – ahogy azt már jó párszor megtette azóta. „Érted megyek a reptérre” – válaszolni mégsem bírt. Nem tudta, mi lenne a helyes; mit kellene erre reagálnia, így jobbnak látta, ha nem ír rá vissza semmit. Eleinte aggódott, hogy úgysem találja meg őt a kínai srác, vagy elkerülik egymást, ám, mikor kiért a tömeggel karöltve a keskeny folyosóról, meglátta Yixing jól ismert arcát.

Vastag ajkai széles mosolyra húzódtak, amint találkozott pillantásuk; csokoládészín szemei még a gyémántnál is ékesebben csillogtak, így Chanyeol torkában dobogó szívvel gyorsította fel lépteit, hogy minél hamarabb átölelhesse az idősebb szálkás alakját; hogy beszívhassa illatát.

Minél kisebb volt a távolság, annál kevésbé szorongott; az izgalom és öröm sokkal intenzívebben hatalma alá kerítette, mint a rettegés, hogy valami rosszul sül el.