Hatvankilencedik rózsafej

     Feladat: 69. „Semmi gond. Amúgy sem tudtam aludni.”

Páros: 88. Byun Baekhyun x Park Chanyeol

Érintett banda: EXO

Műfaj: fluff

Író: Noel

Semmi gond. Amúgy sem tudtam aludni

Rémisztő, vad vihar tombolt odakint, minden élőt, gyengét elpusztítva, kegyetlenül vetve véget a védtelenek életének. Ártalmatlannak tűnő cseppek, hihetetlen kegyetlenséggel értek földet, mogorva, barátságtalan hangot hallatva az éjszakában. Fák zsenge ágai, a magányos utca lakói, s a hontalan vándorok nem úszták meg szárazon annak a nyári éjjelnek a táncát.

Amúgy sem bírtam aludni, de a feszültséggel teli hangok kicsit sem segítettek álmatlan szemeim problémáján. Forgolódtam, lerúgtam magamról a takarót, a párnába nyomtam arcomat, igyekeztem elnyomni a kéretlen zajokat, sajnos sikertelenül. Fáradtságomat hamar felváltotta az oktalan félelem, melyért a kint harciaskodó szél és esőcseppek voltak a felelősek.

Gyermeki szenvedésem közben, teljesen megfeledkeztem arról, hogy valaki feküdt mellettem, a hatalmas franciaágyban, és ő viszont tényleg aludni szeretett volna.

- Baekhyun… – mocorgott, halkan nevemen szólítva. – Jól vagy? – kérdezte csendesen, ahogy egész testével felém fordult, aggodalmasan karolva át lényemet. Érintésétől hirtelen megborzongtam, de éppen ennyire hamar simultam bele ölelésébe, a lehető legközelebb feküdve hozzá.

- Csak felébresztett a vihar – mondtam, mellkasába motyogva. – Ne haragudj, ha téged is felvertelek.

- Semmi gond. Amúgy sem tudtam aludni – kuncogott halkan, majd kedves csókot lehelt ajkaimra.

…

Rémes állapotban voltam, mikor autóba ültem, hogy elvezethessek hozzád. Előző este későig dolgoztam, megpróbálva minél később álomba merülni, hogy ne kelljen találkoznom veled. De ismét eljöttél, és megint mosolyt csaltál az arcomra, ahogy azt mindig is tetted.

Az emlék, amit elém vetítettél, kellemesen érintett, mégis, amikor visszagondoltam rá, keserűen görbültek felfelé ajkaim. Eszembe jutatta azt az időt, amikor még velem voltál… Persze, tudom, hogy sosem hagytál el, elvégre megígérted; örökké mellettem leszel. Viszont az a nyári este, sosem lesz kellemes, bármennyire is kedves pillanatot foglal magába. A másnapra emlékeztet…

Arra a másnapra, amikor megtudtam, hogy elhagysz engem.

Bekanyarodtam jobbra, pontosan úgy, ahogy minden áldott nap tettem, az elmúlt másfél évben. Próbáltam parkolóhelyet találni, de a hatalmas hókupacok növekedése miatt, alig bírtam beállni két autó közé. Látod, miket meg nem teszek, csak azért, hogy meglátogassalak? Pedig pontosan tudtad, mennyire utáltam vezetni.

Ahogy bakancsom belesüppedt a hóba, majd felemelkedett onnan, így közelítve meg téged, éreztem, hogy a szívem a torkomba ugrott. Izgatott voltam, mégis rettegtem, pedig ugyanazt tettem, mint az elmúlt hónapokban mindig. Semmi okom nem volt félni, mégis… valami nem volt rendben.

Szemeim elé villant annak a nyári éjjelnek a képe, és elmosolyodtam. Rájöttem, mennyire hiányzol…

Közelebb értem hozzád, a távolból már láttalak. Azt hittem, elbőgöm magam, csak úgy, mint eddig minden áldott alkalommal, amikor a Nap felkelt, jelezvén, hogy új reggelre virradtam.

Egy újabb reggelre, nélküled.

Eléd álltam: a hó beterítette a fejed tetejét, de így is tökéletesen láttalak magam előtt; megjelent mind a száznyolcvanhárom centid, a fültől fülig érő mosolyod, a ragyogó orcád, a gyermeki vonásaid, és a kis aranyos, Yoda füleid. Szemtől szembe álltál velem, mégsem érinthettelek meg.

Elvégre elhagytál.

Egy szál rózsát húztam elő kabátomból s átnyújtottam neked. Ahogy mindig, ezúttal is elfogadtad, bármiféle hangot mellőzve.

Nem foglalkoztam a hóval, leültem melléd.

- Jó reggelt, Yeollie! – mondtam erőtlenül, gyér mosollyal ajkamon. – A legutóbbi alkalomért, ne haragudj – sütöttem le szemeimet egy pillanatra. – Rossz passzban voltam; sajnálom, hogy nem jöttem. Csak tudod… nehéz nélküled – pillantottam fel a rám meredő, élettelen sírkőre, melyen az Ő képe díszelgett. – Az elmúlt másfél év, minden egyes ébredés a csókjaid hiányában, egyet jelentenek a pokol bugyraival. Tudod, néha elfelejtem, mennyire hiányzol… De a legutóbbi álmom, eszembe juttatta. – Egy könnycsepp gördült végig arcomon, melyet hamar letöröltem. Nem akartam, hogy sírni lásson. – Emlékszel, amikor egy nyáron felriadtam a vihar miatt? Magadhoz öleltél, és segítettél álomba szenderülni; emlékszem, nem bántad, hogy felvertelek. „Semmi gond. Amúgy sem tudtam aludni.” – mondtad kedvesen, aztán karjaid fogságába zártál.

Hangom elcsuklott.

Nem tudtam többet mondani, bármennyire is szerettem volna. Látod, milyen hatással voltál rám? Másfél éve volt annak, hogy elhagytál, mégis még élénken élt bennem a mély hangod, a kedves nevetésed, lelkesen csillogó tekinteted, a szavak, amiket minden éjjel a fülembe suttogtál.

Emlékszem a pillanatra, amikor elmondtad, hogy elmész; emlékszem az arcodra, a hangsúlyozásodra, és az aznapi érintéseidre. Hasonlóak voltak a megszokotthoz, mégis félelmet hordoztak, amiket el kívántál rejteni. Előlem mégsem tudtad.

Emlékszem a betegséged közben eltöltött időre; talán akkor voltunk a legboldogabbak, mert ki tudtok használni az időt, és értékelni tudtuk az egyszerű perceket, amikben még egymás szerelmét élvezhettük.

Emlékszem az utolsó beszélgetésünkre, amikor a kórházi ágyban, gépekre csatolva megszorítottad kezemet, s azt mondtad, sosem mész el. Még nevettél is, pedig már a beszéd is nehezedre esett. A kedvemért mégis, még egyszer utoljára hallattad azt a mély orgánumot, ami a mai napig rettentően hiányzik a mindennapjaimból.

Mégis, az a bizonyos nyári éjszaka él a legélénkebben elmémben, amikor mondtad: „Amúgy sem tudtam aludni.”

Felnevettem.

- Látod? – mosolyodtam el fájdalmasan, egy újabb könnycseppet törölve le, nedves arcomról. – Most már én nem tudok aludni…