Feladat: 99. „Később találkozunk.”
Páros: 99.
Ittoki Otoya x Ichinose Tokiya
Anime: Uta
no prince-sama
Műfaj: fluff
Később
találkozunk
Lassan húsz éve ismertük
egymást, de a köztünk lévő társadalmi különbség miatt, nem vállalhattuk fel
kapcsolat az emberek előtt, hiszen, egyáltalán nem volt elfogadott, hogy egy
vállalat örököse, viszonyt folytasson a beosztottjával, még ha a beosztottja a
legjobb barátja is volt. Túlságosan befolyásos volt, ahhoz, hogy nyíltan
kijelentse kapcsolatát, főleg úgy, hogy jegyese volt. A lehető legutálatosabb
nőt készült feleségül venni, akit az anyja választott neki, mert nem maga
választhatta meg párját egy életre, viszont egyetlen egy jó tulajdonsága volt
annak a nőnek. Ő sem szerette leendő férjét, így megbeszélték, hogy mind a
kettejüknek lehet viszonya mással, de erről a szülők ne tudjanak, mert akkor
senki sem jön ki jól a helyzetből.
Ez lassan egy-két hónapja történhetett, az
esküvői teendők egyre sűrűbbek lettek, így az én feladatom is. Rengeteg
telefon, papírmunka, időpontok egyeztetése és a vendéglista összeállításával,
majdnem hetekbe telt. Borzalmas volt minden, a feje tetején állt a világ. Semmi
sem volt a helyén, pedig órákon belül elkezdődik a ceremónia és már az idegeim
nem bírták ezt a hajtást. Már rohadtul szükségem volt egy szabad napra, sőt,
egy szabad évre. Nem is tudom, mikor is voltam utoljára szabadságon.
A napnak még akkor sem volt vége, miután
lezajlott a ceremónia, amit gyomorgörccsel néztem végig. Tudtam jól, hogy
egyikük sem gondolta komolyan azokat a szavakat, de mégis csak arra várt az
ember, hogy a párja neki mondja ezeket az oltár előtt. Nekem erre esélyem sem
volt, mert két férfi nem házasodhatott össze. Mindennek elhordták azokat a
férfiakat, akikről kiderült, hogy a saját nemét szerette, ezért is nem
beszéltünk senkinek sem a kapcsolatunkról párommal. Egy-két ember tudott róla,
ők is leginkább alkalmazottak, párom egyik szobalánya, aki nagy segítségünkre
volt, minden alkalommal.
Elkezdtem kiosztani a feladatokat a
takarítóknak, hogy mik azok, amiket esetleg tegyenek el későbbre, meg, ha
találnak olyan tárgyat, értéket, ami számukra ismeretlen, akkor jelentsék
nekem. Szerettem a munkámat, a főnök asszisztensének lenni, megtiszteltetés
volt, de neki volt a legtöbb feladat is, de én ezt nem bántam. Amíg párom közelében
lehetettem, addig bármit elviseltem. Egyedül az anyját utáltam, igazi hárpia
volt. A szemével gyilkolni tudott. Remélem, ha már elköltözik jó messzire,
akkor szabadon érintkezhetünk párommal, mert az, hogy csak ritka alkalmaink
nyíltak, kezdett kikészíteni. Fizikailag és lelkileg is. A fizikait le lehetett
gyűrni, de a lelki fájdalmam már nehezebb volt. Vágytam arra, hogy hallhassam a
hangját, de úgy, hogy ne kelljen megválogatni a szavait, hogy átölelhessem
végre, és azokat a csodálatos ajkakat megérinthessem. Átkozottul hiányzott, nem
is tudom, hogy bírtuk ki eddig. Lassan egy hónapja, nem volt több közöttünk,
mint csupán egy nyamvadt csók. Egy-egy apró érintés és ölelés, de a csóknál
egyszer sem tudtunk továbblépni. Egyedül akkor akadt esélyünk az együttlétre,
ha a házisárkány nem tartózkodott otthon, mert akkor párom, elküldött mindenkit
a házából és csak ketten lehettünk, de ez is majdnem két hónapja volt.
Lassú léptekkel haladtam az iroda felé, hogy
letehessem a papírokat. Már késő este volt, sőt, hajnali egy is elmúlhatott, de
én még nem aludhattam, korántsem. Letettem minden papírt a kezemből, majd
elindultam a szobám felé, hogy végre aludni térhessek, mire valaki megragadta a
csuklómat és berántott az egyik szobába. Egyből kérdőre akartam vonni az
illetőt, de mikor megláttam gyönyörű mosolyát, egyetlen hang sem jött ki a
torkomon, csupán hajoltam feléje és eltűntettem a közöttünk lévő távolságot.
Annyira hiányzott már. Lassan, de éhesen faltuk egymás ajkát, míg el nem vált
tőlem, de csupán néhány milliméterre.
- Anya, éppen most utazik el. Fél óra múlva legyél
a szokott helyen – adta ki az utasítást mosolyogva. Az én ajkaim is mosolyra
húzódtak és még egy utolsó csókot loptam páromtól. - Később találkozunk – húzódott el tőlem, majd kilépve az ajtón,
magamra hagyott. A vigyorom levakarhatatlan volt, így mászkáltam a hatalmas
házban. Amikor elindultam a megbeszélt helyre, összefutottam a szobalánnyal,
aki egy sejtelmes mosollyal köszönt nekem, majd már el is tűnt a szemem elől,
mielőtt megkérdezhettem volna. Lassan ballagtam a bizonyos ajtó felé, ami párom
szobájába vezetett, majd, amint az óra elütötte a hajnali két órát, kopogtattam
rajta.
- Gyere Otoya! – hallottam párom hangját és mosolyogva
léptem át a küszöböt, de amint becsukódott mögöttem az ajtó, meg is dermedtem.
Az egész szoba gyertyafényben úszott, egy csodálatos vacsora volt tálalva az
asztalon, párom pedig még mindig az öltönyt viselte. Hatalmas vigyor terült el
rajta, amikor meglátta döbbent arcomat. – Remélem éhes vagy, és megtisztelsz egy
vacsorával, majd az elkövetkező ezer évvel.
- Tessék? – néztem értetlenül rá, amint az utolsó szó is
elhagyta száját.
- Anya, nem csak egy hétre utazott el, hanem örökre.
Talált magának párt, akivel szeretne élni és úgy döntött, hozzá költözik.
Persze, néha hazajön, de az csak egy-két nap, nem több. Szóval..
- Tokiya!! – mondtam ki nevét, miközben rohanni kezdtem
felé és karjaiba vetettem magam. Soha életemben nem hittem, hogy el fog érkezni
ez a nap, főleg nem, ilyen hamar. Görcsösen markoltam zakója anyagát, miközben
arcomat beletemettem nyakába, és megéreztem derekamon kezeit. – Ugye, nem
álmodom az egészet? – kérdeztem őt.
- Szoktam én hazudni neked? – kérdezte és egy csók
landolt arcomon. Nem tudom meddig maradtunk így, de nem is érdekelt, hiszen
senki sem fog zavarni minket mostantól. Három éve vártam ezekre a szavakra,
mióta csak bevallottam neki érzéseimet. Három évbe telt, mire teljesen egymáséi
lehettünk. Mostantól boldogok leszünk. Nem bírtam elhinni. – Boldog harmadik
évfordulót Otoya – nyomott egy csókot ajkaimra, az én szemeim pedig
elkerekedtek.
- Mi?? – néztem értetlenül.
- Augusztus 6.-a van, azaz a szülinapom, vagyis a
harmadik évfordulónk, mivel három évvel ezelőtt csókoltalak meg először és
viszonoztam az érzéseidet, az a nap, amikor...
- Jó-jó, emlékszem már – szakítottam félbe és fejemet
mellkasának döntöttem. – Teljesen összezavart az esküvő.. Elfelejtettem..
Sajnálom..
- Én örülök, hogy elfelejtetted, így legalább nagyobb
volt a meglepetés – emelte fel fejemet államnál fogva, majd ajkaimra hajolva
tűntetett el belőlem minden rossz érzést. Átadtam magam neki és egy
felejthetetlen hajnalt töltöttünk együtt, és nem ez volt az utolsó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése