Feladat: 7. „Múlt éjjel rólad álmodtam.”
Páros:
13. Kim Jongin x Jung Soojung
Érintett
banda: EXO, f(x)
Műfaj:
fluff
Korhatár:
nincs
Megjegyzés:
A karakterek nincsenek nevükön nevezve
Múlt éjjel rólad álmodtam
Vakító fehérségben
sétálva szívtam magamba a távolból érkező, erős szélfuvallat hátán utazó
frisslevegőt, mely egyenesen csiklandozta orrom szélét. Játékos mosoly ült ki
arcomra, ahogy oktalanul kezdtem rohanni valami után, amit előtte nem láttam
magam előtt. Pár másodpercre felvillant, majd el is tűnt, akárcsak az a
bizonyos szürke szamár a ködben.
Csak futottam, s futottam, mint akinek az
élete múlt rajta; nem tudtam, merre vagyok, ki vagy éppen mi után rohantam,
mindenesetre a lábaim nem álltak le. Kergettem a széllel szemben azt a valamit,
aminek illata váratlanul cirógatta meg elmémet, egy pillanatra elbódítva, s el
is bizonytalanítva az állásban.
Vanília
– gondoltam, ahogy alsóajkamat kissé megnyalva, ismételten nekilódultam a
rohanásnak. Úgy éreztem, muszáj megkóstolnom, közelebbről is szemügyre vennem
ezt a vaníliát… Még meg sem kaparintottam, de már ajkaim fogságában éreztem a
kegyetlenül finom aromát, ami okot adott a futásra.
Pár pillanat leforgása alatt, sötét színekben
játszadozó, távolinak tűnő pontok kezdtek táncolni szemeim előtt, direkt
magukra vonva figyelmemet. Értetlenül, továbbra is halványan mosolyogva néztem
őket, próbálva rájönni valódi mivoltukra.
Lábam csak ment s ment, mintha arra született
volna, hogy ezeket a különös foltokat kergesse, egészen a végtelenség végéig.
Hirtelenjében megtorpantam; irányíthatatlanná
vált minden porcikám, így szinte külső szemlélőként figyeltem az előttem
lezajló eseményeket. Az eddig kicsinek tűnő, sötét pontok összébb húzódva, egy
kecses alakot formáltak, közvetlenül egy méterre tőlem.
Ismerős, felsőbbrendű, női test formája
rajzolódott ki a fehérségben, lágyan körvonalazódva, akár egy tökéletesre
sikerült festmény első kontúrjai. Egyszerű, mégis megfontolt mozdulatokkal
lehetett csak olyasmit alkotni, amely akkor született.
A karcsú derék tetejét simogatta a dús,
hullámos fürtökben omló, barna hajzuhatag, amelybe szívem szerint rögtön
beletúrtam volna. A vékony testnek, a keskeny vállaknak, az aranyosan kerekedő
domborulatoknak makulátlan keretet adtak a hosszú loknik, könnyen s fényesen okozva
szememnek csodálatot.
Tejfehér alapon izzottak az ártatlan barna
íriszek, melyeknek legmélyén égett a vágy tüze, csupán haloványan pislákolva.
Az ovális fejformán pihenő vékony, kissé
vöröslő ajkak, csókért kiáltottak, egy gyengéd mosoly kíséretében, amit
igyekeztem viszonozni.
A pisze a orr, a tökéletes szemöldökív, a
hibátlan, egészséges színben játszadozó almácskák… Minden annyira varázslatos,
elbűvölő volt rajta. Szavakba önteni nem lehetne, azt a szépséget, amely akkor
és ott pislogott rám.
Kellemes hang szólított, olyan, amelyet az
ember egész életében hallani akar; azt akartam, hogy még milliószor mondja a ki
a nevemet, beszéljen hozzám, énekeljen nekem… tegyen bármit, csak hadd
hallhassam őt!
Az állandó, minket körbefogó fehérség, fakó szürkeségnek
tűnt, az auráját kiszínező tisztasághoz képest, amely egy új szintre emelte
nálam a „fehér” fogalmát.
Ártatlan, tökéletes, angyali: ezek a szavak
visszhangoztak elmémben, ahogy szívmelengető szépségében fürödtem, mintha a
puszta látványától feloldozást tudtam volna nyerni életem eddigi bűneiért.
Bárcsak
így maradhatnék – gondoltam, ahogy egy érintésért könyörögve, felé emeltem
kezemet.
…
Alig akartam kikecmeregni a franciaágy
csodálatos fogságából, a kívülről érkező kávé illata, mégis erre kényszerített.
A konyha felé vettem az irányt, ahogy
szemeimet dörzsölgetve próbáltam megkeresni az ínycsiklandozó aroma forrását. A
kávéfőző egy varázslatos teremtmény, hosszú ujjai között pihentek, miközben az
illető éppen egy újságot olvasott, akkora beleéléssel, hogy még az italát is
elfelejtette kiönteni.
Halovány mosoly csúszott ajkaimra, ahogy a
lány mögé osontam, majd derekát átölelve, nyomtam csókot feje tetejére. Halkan
felkuncogott tettemen.
- Jó reggelt! –
suttogtam fülébe, mielőtt még nyakába pusziltam volna.
- Jó reggelt, te hétalvó!
– olvadt bele ölelésembe, miközben a pultra helyezte a feleslegessé vált
edényt. – Jól aludtál?
- Remekül – emlékeztem
vissza, az alig tíz perccel ezelőtti állapotomra. – Múlt éjjel rólad álmodtam.
- Igazán? – húzta fel
szemöldökét kíváncsian. – És jó volt?
- Csodálatos – áradoztam,
még kissé kómásan. – Olyan hihetetlenül gyönyörű voltál…
- Miért, általában nem
vagyok az? – csipkelődött nevetve, szembe fordulva velem, számon kérő arcot
erőltetve magára.
- Dehogynem – leheltem
csókot vékony ajkaira. – Te mindig hihetetlenül gyönyörű vagy.
- Na azért! – mosolygott
elégedetten, hagyva, hogy kitűrjek egy íriszeibe lógó, kósza tincset.
- És annak ellenére, hogy
ez álom tökéletes volt… a valóság mégis tökéletesebbnek tűnik – mondtam,
továbbra sem engedve el a lányt.
- Miért?
- Mert itt az enyém vagy…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése