Kilencvenedik rózsafej

     Feladat: 90. „Munka után elintézem.”

Páros: 94. Kim Daewoong/BlackNut x Shin Dongyeol/Vasco

Érintett banda: -

Műfaj: fluff

Író: Sári~

Munka után elintézem

Csak bandukoltam az utcán, a gondolataim nem tudom, hol is járhattak, de az, hogy nem voltam magamnál, az biztos. Mostanában eléggé szétszórt voltam, de nem igazán törődtem vele, már mindenki megszokta tőlem, szóval mindegy volt, mit is csináltam. Lehajtott fejjel sétáltam, fejemen kapucni volt, mert nem akartam senkit sem látni, míg bele nem ütköztem valakibe. Egyből elfintorodtam, mégis, hogy lehet valaki ennyire béna, hogy nem tudott figyelni. Feltekintettem arra a személyre, ki megakadályozott mozgásomban, de mikor megláttam, csak álltam és bámultam. Nem tudtam eldönteni miért, de nem bírtam megmozdulni, se megszólalni. Miért volt ennyire ismerős nekem?

-  Jól vagy? – hallottam meg hangját és kissé visszazökkentem a valóságba. Értetlenül néztem rá, a torkom kiszáradt, szavak nem jöttek a számra, de még egy épeszű gondolat sem. Mi történt velem? – Ennyire neked mentem volna? – kérdezte aggódva, de még mindig nem tudtam megszólalni. – Hívok valakit! – mondta és már tárcsázott is valakit, de nem tudtam sehogy sem ellenkezni. Megbénultam minden téren.

A legközelebbi emlékem, hogy egy teljesen vadidegen voltam, és mint később megtudtam, az ő lakásán tartózkodtam. Ahogy telt az idő, úgy derengtek fel az emlékek, vagyis, csak foszlányok, majd megéreztem kezét vállamon.

-  Nem kell aggódnod DongYeol. Nem foglak bántani, ahogy az elmúlt fél évben sem tettem – mosolygott rám és elhelyezkedett mellettem, közben bekapcsolta a tévét.

-  Az elmúlt fél évben? – néztem értetlenül rá. Nem is ismerem ezt az embert, akkor miket hord itt össze nekem?

-  Igen. Mindent meg fogsz érteni, csak nézd ezt meg – bökött a képernyő felé, én pedig figyeltem, hogy megtudhassam, mégis miért is ismer engem, de én miért nem.

Felvillantak az első filmkockák, ahol én voltam, jobban mondva azt hiszem én voltam az. Nem nagyon tudtam felismerni magamat, mert eléggé csúnya látványt nyújtottam, majd felbukkant mellettem ez a férfi, aki éppen a közelemben volt. Csak teltek a percek és mindent megtudtam, hogy miért is nem emlékeztem semmire. Fél éve autóbalesetem volt, annak köszönhetően pedig, elveszítettem a rövid távú memóriámat, így a „tegnapi” nap, mindig semmisé vált. Ugyan azt a napot éltem át, mindig.

-  A szüleim mit tudnak erről? – fordultam a férfi felé, akinek a nevét sem tudtam.

-  Mindent tudnak. Engem is ismernek, és a helyzetünket is. Minden egyes napodat felveszem, hogy ne maradj le semmiről, és rendes életet tudj élni.

-  És nem megerőltető ez?

-  Nem – mosolygott. – Szívesen vagyok a közeledben, és azt szeretném, ha semmi problémád nem lenne, így mindent megteszek érted.

-  Figyelj…

-  DaeWoong. Kim DaeWoong.

-  Figyelj DaeWoong, köszönöm, hogy ennyit fáradozol értem, de nem kell ezt tenned. Nem tudom milyen…

-  Kapcsolatban is állunk – fejezte be mondatomat. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani – görbültek felfelé ajkai. – Látod, azt a kék albumot? – Bólintottam. – Abban minden választ megtalálsz – állt fel, majd a konyha felé vette az irányt és kutakodni kezdett, míg én az említett albumhoz sétáltam és felnyitottam. Rengeteg kép volt benne, és az összesen én szerepeltem DaeWoong társaságában. Voltak olyanok, melyek arról tanúskodtak, hogy nagyon jó barátok lehetünk, de aztán felbukkant egy, amin.. amin éppen a kezemet fogta és egy dobozt nyújtott felém. Innen tudtam, hogy nem csupán barátság volt közöttünk. Eléggé rosszul esett, hogy semmire sem emlékeztem ezekből a pillanatokból, de az bántott a leginkább, hogy ő úgy élt, ahogy az nekem legyen jó. Milyen élete lehetett így? Rám kellett vigyáznia minden egyes nap, minden nap elmondani nekem ezt.. Milyen élet már az ilyen? Letettem az albumot a helyére és DaeWoong-hoz siettem. Megálltam mögötte és átöleltem. Nem tudtam, hogyan is fejezzem ki neki hálámat, mindazért, amit értettem tett.

-  Köszönöm – mondtam halkan.

-  Semmit sem kell köszönnöd DongYeol. Azért teszem, mert melletted akarok lenni.

-  Lehet egy kérdésem? Inkább kérés.

-  Persze.

-  Esetleg elutazhatunk valahova, hogy mindent újraélhessem? – kérdeztem félénken.

-  Munka után elintézem – mondta mosolyogva és az előtte lévő fazékra mutatott.

-  Neked ez a munka? – vigyorogtam rá, amint fejemet karja mellett pihentettem és néztem min is ügyködött.

-  Kinek mi – simogatta meg hajamat, majd kavargatta tovább a levesünket.

-  Köszönöm – bújtam még inkább hozzá és innentől kezdve, majdnem két hétig, csak újra átélte velem, az elmúlt két évünket.