Nyolcvanhetedik rózsafej

     Feladat: 87. „Megkaptad a levelem?”

Páros: Zhang Yixing x Wu Yifan (saját)

Érintett banda: Exo

Műfaj: fluff

Író: Aida

Megkaptad a levelem?

Yifan türelmetlenül dobolt hosszú ujjaival az asztal lapján, miközben az aznapi utolsó egyetemi előadásán ücsörgött. A téma, amiről a tanáruk beszélt, máskor talán lekötötte volna, de nem ma. Percenként az óráját leste, s mikor a tanításnak végre vége volt, tőle szokatlan gyorsasággal távozott a teremből, és hagyta el az egyetem épületét.

A hazaúton szinte másra sem tudott gondolni, mint hogy vajon megérkezett-e az a dolog, amit már napok óta várt. Amikor a busz begördült az ő megállójába, egy szökkenéssel leszállt, és sietős léptekkel indult a házuk irányába. Egykettőre hazaért, és izgatottan állt meg a zöldre mázolt postaládájuk előtt, mielőtt bement volna a házba. A kulcsot már menet közben előkotorta a táskája zsebéből, így most gyorsan kinyitotta a ládát és belekukkantott. Több borítékot is látott, ezért kénytelen volt benyúlni, megragadni a doboz tartalmát és egyenként végignézni a postát. Arcára hatalmas, örömteli vigyor ült ki, amikor kezébe akadt az ő nevére szóló boríték. Végre megjött! Nem bírt volna ki még egy napot Yixing levele nélkül.

Yixing.

Yifan nagyot sóhajtott, ahogy a fiúra gondolt. Nagyon hiányzott neki, pedig még csak pár hete ment el. Yixing ösztöndíjat kapott, amellyel egy évig tanulhatott az Egyesült Államokban, ami fantasztikus lehetőség volt számára, és Yifan iszonyúan büszke is volt rá. De ez nem változtatott azon, hogy mennyire hiányolta őt most, hogy nem volt vele. Persze azóta többször skype-oltak már egymással, és rendszeresen chateltek is, de az mégsem volt ugyanaz, mint valóban együtt lenni. Ám a levél, amelyet maga Yixing, az ő Xingje írt neki és adott fel a postán, talán enyhítette a vágyakozását.

A levelezés.

Eredetileg Yixing ötlete volt az egész, amikor randizni kezdtek. Yifan először furcsa kérésnek tartotta, hogy váltsanak egymással rendes, kézzel írt leveleket, amikor chaten vagy telefonon bármikor elérhették egymást, de belement. És mennyire jól tette! Volt valami különleges, sőt bensőséges abban, amikor leült az asztalához, papírt és tollat ragadott, hogy gondolatait így adja át a másiknak. Az első egy-két levélváltásnál még nehézkesen ment neki, de Yixing megkönnyítette számára a dolgot. A fiú hosszú, érdekes és meglepően őszinte leveleket tudott írni, amelyekbe sokszor olyan dolgokat is belefoglalt, amelyeket szóban talán nem mondott volna el. Yifan hamar azon kapta magát, hogy egyfolytában azt várja, mikor csúsztat oda neki egy borítékot az egyetemen. Valamiért hallgatólagos megegyezés alapján az a szokás alakult ki, hogy mindig az iskolában adták oda egymásnak, ahol megismerték egymást.

Yixing még nem tudta, hogy megkapja majd az ösztöndíjat, amikor keresett magának valakit, aki hajlandó volt korrepetálni őt angolból. Borzalmasan ment neki a nyelv, ami az egyik kurzusához kellett, és amikor úgy látta, hogy ha véges határidővel nem tesz valamit, akkor megbukik, gyorsan intézkedett. Így talált rá Yifanra, aki évekig Kanadában élt, és akinek igencsak jól jött az a minimális összeg is, amit a fiú fizetni tudott neki cserébe azért, hogy tanítsa őt. Persze nem sokáig kellett fizetnie, mert az angolórákból hamar sokkal több közösen eltöltött tanulóóra lett, majd elkezdtek együtt lógni, aztán egy napon Yifan egyszer csak randira hívta őt. Most pedig ott tartottak, hogy majdnem nyolc hónapja voltak már együtt. Az angolt azóta is gyakorolták, s a levelezést sem hagyták abba, amelynek most különösen megnőtt a jelentősége számukra.

Yifan besietett a házba, és ledobta a konyhaasztalra a többi borítékot. Még senki nem volt otthon, aminek jelenleg örült, így nem zavarhatták meg magányában, amikor kibontotta Xing levelét. Több lap került a kezébe, melyek a barátja ismerős kézírásával voltak tele. Yifan egyszerre képedt el és lett igencsak boldog a levél hosszúságát látva. Ledobta magát az ágyára, és ajkába harapva nekikezdett az olvasásnak.

Sorról-sorra szélesedett a mosolya, de észre se vette, hogy úgy vigyorog már, mint a tejbetök. A lényeg most az ő Yixingje volt, aki részletesen beszámolt neki az elmúlt időszak minden egyes eseményéről, minden apró új élményéről és tapasztalatáról. A fiú persze arról is írt, mennyire hiányzik neki a másik, és amikor Yifan ezt a részt olvasta, hevesebben kezdett dobogni a szíve. Ahogy tekintetével, s titkon ujjaival is végigsimította a fiú számára kedves betűit, szinte hallotta, ahogy Yixing mindezt szóban mondja el neki. Nem tudott betelni a levéllel, többször is újraolvasta, és minden egyes alkalommal kicsit elszomorodott, amikor a végére ért. Ám a „Sok szeretettel, Yixing” újra megmelengette a szívét, és felvidította. Már alig várta, hogy megírhassa a választ.

Egész délután le se lehetett vakarni a vigyort a képéről, és alig várta, hogy a barátja bejelentkezzen skype-ra. Amikor észrevette, hogy a fiú végre fenn van, nyomban indított egy hívást. Kellett egy kis idő, mire a másik elfogadta és a kép kitisztult. Amerikában épp reggel volt, és Yixing is pontosan úgy festett, mint aki két perccel ezelőtt bújt ki az ágyból.

- Yifan! – mosolygott rá álmosan a fiú, mire előbújt a gödröcskéje az arcán. Yifan azt hitte, menten elolvad a székén ülve, ahogy a barátjára nézett.

- Xing – mondta kedvesen. – Hogy vagy?

- Épp most ébredtem – túrt az össze-visszaálló hajába Yixing, és elfojtott egy ásítást.

- Azt látom – nevetett Yifan. – Képzeld…

- Megkaptad a levelem? – vágott a szavába véletlenül a másik.

- Igen – bólogatott lelkesen a fiú, és felmutatta bizonyítékként a borítékot. – És nagyon örültem neki.

- Az jó. – A gödröcskék továbbra sem tűntek el.

Tovább folytatták a beszélgetést. Yifan boldog volt.