Huszonötödik rózsafej

     Feladat: 25. „Várni foglak.”

Páros: Jung JeongGuk x Min YoonGi

Érintett banda: BTS

Műfaj: fluff

Író: Riri

Várni foglak

Késő délután volt, szinte már majdnem este. YoonGi fáradtan és gondterhelten figyelte a barátját, miközben csomagolt. Kezeit folyamatosan tördelte, ajkait gyakran beharapta – próbálta rávenni a fiatalabbat, hogy legalább csak egy percre figyeljen oda rá, míg minden fontos dolgot megbeszélnek.

-  Jaj, már! – sóhajtott fel JeongGuk, közben belegyömöszölte a táskásába a naptejet.

Mert sosem lehet tudni, hogy az embernek, mikor lesz szüksége egy koncerten naptejre. – Összesen két napra megyek, ebből ráadásul az egyik felét még itthon is töltöm. Ne félts ennyire, elvégre tizenkilenc éves vagyok. Tudok vigyázni magamra.

-  Nem attól tartok, hogy nem tudsz gondoskodni magadról – húzódott fintorba a fiú arca. Tudta jól, hogy a kisebbik bárhol és bármikor megállta önállóságban a helyét… de nem is ez volt a fő problémája. – Muszáj menned? Mármint, ez a repülő út…

-  Attól, hogy te félsz a repüléstől, nekem még nem kell, hogy bajom legyen vele.

-  Nem félek tőle! – csattant fel hirtelen YoonGi. Mindig is utálta, ha valaki azt állította, hogy félt valamitől. – A félelem az túl erős kifejezés. Mondjuk inkább úgy, hogy nem szeretem, ha nincs biztos talaj a talpaim alatt. 

-  Szerintem túlreagálod – forgatta meg a szemeit JeongGuk, majd becipzárazta a táskáját, végül egy elégedett mosoly kíséretében rontott rá a barátjára. – Na, ne légy ilyen mélabús! Tudom, hogy nem szereted a repülést, de én tényleg el szeretnék menni…

-  Nem lehetne, hogy máskor mész? Mondjuk, amikor ide jönnek.

-  Nem akarom ezt elszalasztani! Ki tudja, lehet, hogy soha többet nem lesz ilyen lehetőségem! – rázta meg ellentmondást nem tűrően a fiatalabbik a fejét.

Koromfekete szemeiben elszántság tükröződött vissza, s YoonGi látta, hogy bármit is mondana, már hasztalan lenne. Ő eldöntötte, és ha eldöntötte, akkor ez úgy volt.

-  Rendben – hajtotta le egy sóhaj kíséretében az idősebb a fejét. – De ígérd meg nekem, hogy rögvest írni fogsz; amint megérkezel, amint elkezdődik a koncert, s vége lesz.

-  Néha nem tudom eldönteni, hogy igazából a barátom vagy-e, vagy netalán apapótléknak szegődtél mellém... – tette csípőre a kezét JeongGuk.

-  Csak aggódok – mormogta YoonGi, közben felállt és átölelte a barátját. Rossz érzések kavarogtak benne, amit nem tudott megmagyarázni. Talán akaratlanul beszélt be magának mindent, de a másik fiú nagyon fontos volt neki, emiatt önkéntelenül is görcsbe rándult a gyomra, ha arra gondolt, hogy el kell engednie magától – még ha csak két napról is volt szó.

Az este folyamán a fiatalabb kitalálta, hogy menjenek el a kedvenc pizzériájukba és fagylaltozójukba – már csak azért is, hogy kicsit feloldja a párját. Már javában sötétedni kezdett, mikor elindultak, de egyiküket sem zavarta különösebben. JeongGuk igazából félt volna, ha nem lett volna vele YoonGi –, azonban a másik fiú olyan volt, hogy nem igazán tűrte, ha valaki belékötött. Sokszor mesélt neki arról az idősebb, hogy mennyi bajba és verekedésbe került régebben, a középiskolás éveiben. Őszintén szólva, a fiú még életében nem látta a párját verekedni, és elképzelni sem tudta. Ő már a felelősségteljes és éretten gondolkozó YoonGit ismerte meg, aki, ha tehette, inkább kerülte a bajt.

-  Még mindig nem tudom elhinni, hogy régen te akkora bajkeverő lettél volna – szürcsölte az italát JeongGuk. YoonGi arcán egy féloldalas mosoly tűnt fel, közben pedig kiemelte a szívószálát a poharából, és a másik fiú felé tartotta.

-  Sok mindent nem tudsz rólam elképzelni – kuncogott fel halkan YoonGi, de a tekintete hirtelen elkomorodott. – Nem is szerettem volna, ha akkoriban ismersz meg. Valahogy úgy érzem, hogy nem lettem volna rád jó hatással… meg hát, anyud sem hagyta volna a pici fiacskáját egy fenegyerekre – vigyorodott el kaján, közben pedig hátradőlt a székében és a tarkójára kulcsolta mindkét kezét.

-  Na, persze – horkant fel JeongGuk, közben megforgatta a szemeit. – Fenegyerek, te… Azt sem hiszem el, hogy felgyújtottál egy embert!

-  Hé! – hajolt vissza az asztalhoz a fiú, és az ujjait lágyan, mégis határozottan a fiú szája elé tette, hogy elhallgattassa. Semmiképp sem szerette volna, ha mindenki őket kezdi el bámulni. – Nem egy embert gyújtottam fel… csak a kabátját!

-  De benne volt a manus!

-  Jó, igen, lehet, de ez már egy másik téma. Kérem a következő kérdést! – hadarta el gyorsan YoonGi, közben igyekezett másfelé nézni. A fiatalabb hatalmas nevetésben tört ki, mire az idősebb szája is akaratlanul mosolyra kezdett el húzódni. Hiába ment néha az agyára, akkor is szerette az ő tökkelütöttjét.

Másnap reggel idegesen mászkált a barátja mellett a reptéren. Hol elment kávéért, hol toporgott vagy folyamatosan körözött a székek között – minden esetre így nézte JeongGukot.

-  Ne nézz így rám, kérlek! – biggyesztette le az ajkát a kisebbik. YoonGi mélyen kifújta a levegőt, majd közelebb sétált a fiúhoz és a karjai közé vonta. Ujjait lágyan a másik fekete hajtincsei közé futta, mintha magához akarná láncolni.

-  Mielőtt azt gondolnád, nem haragszom, csak… nem akarlak elengedni – nyögte ki nehezen. – Olyan rossz előérzetem van…

-  Neked mindig rossz előérzeted van, ha egyedül megyek valahova.

-  Baj, hogy féltelek?

-  Nem, dehogy is! – húzódott el egy pillanatra JeongGuk és meglepődve nézett a fiúra.

Ő egy szóval sem mondott ilyet! – De ne aggódj ennyit. Tudok magamra vigyázni és épségben meg fogok érkezni, efelől biztosíthatlak. Nem most repülök először, sőt, még Milánóból is visszajöttem, pedig ott tényleg azt hittem, hogy meghalok… alig volt valami angolul kiírva, ráadásul a buszsofőr olyan volt, mint egy maffiózó és-

-  Oké, oké felfogtam! – nevetett fel az idősebb. Régen mindig idegesítette, ha JeongGuk ennyit beszélt, de manapság már üresnek érezte magát, ha nem hallotta a megállíthatatlan fecsegőgépet, akár egy nap erejéig is. Ekkor a hangosbemondóban felcsendült a fiatalabbik járatának a neve. YoonGi hosszasan sóhajtott fel, azonban most egy gyenge mosoly bujkált a szája szélén.  – Úgy tűnik, ideje csekkolni menned. Menj, mert a végén még lekésed a géped!

-  Igenis, kapitány! – tisztelgett JeongGuk, majd még egyszer utoljára megölelte a párját.

Hosszantartó ölelés volt, szinte úgy szorították egymást, mintha ez lenne az utolsó találkozásuk. A fiú vált el hamarabb és vigyorogva nézett a barátjára. – Majd meg foglak csörgetni, amint leszállt a gép! Ülj egésznap a telód felett, és várakozz, te lustaság!

-  Várni fogok – mosolyodott el gyengéden YoonGi.

A fiatalabb elrohant, szinte látszódott, ahogy húzta maga után a csíkot, akár egy repülőgép. Az idősebben még mindig vegyes érzelmek kavarogtak, azonban egy dologban biztos volt:

Mindenképp várni fog.