Tizenhatodik rózsafej

     Feladat: 16. „Hoztam neked esernyőt.”

Páros: Park Jimin és Kim SeokJin (saját)

Érintett banda: BTS

Műfaj: dráma, pszichológiai

Író: Pszt!Kacsa

were lurking

Jin POV

A más szórakozást nem talált eső megállíthatatlanul hullott, hangja idegesítően hatott, egyre hangosabban zuhogott, majd egy korlátot fogva belöktem egy szétfirkált, rozogának tűnő ajtót, és a cseppek hangját felváltotta a dob meg a gitár együttes ritmusa. Elmentem egy kidobó ember mellett, ezzel beljebb kerülve ebbe a pia szagtól elködösült klubba. Rengetegen voltak. A villózó fények megvilágították a három terasznyi ember sokaságát, akik korombeliek lehettek. Ültek vagy épp szemetszúróan nemi kielégítés kezdeményeztek egymással a fekete foteleken illetve asztalokon. Én meghívással kerültem ebbe a belvárosi tomboldába, s mivel találkozni vágyó régi jó ismerőseim küldték az üzenetet, így elfogadtam.

Viszont korán érkeztem. Féltem így egyedül. Próbáltam feltűnést nem okozva, a falnak dőlve úgy tenni, mintha itt sem lennék. Elbújtam.

Akaratlanul, puszta az unalmam adtán kezdtem érdeklődve figyelni az előttem nyüzsgő tömeget, azaz csak egy alakot benne.

Egy ismeretlen srácot követtem tekintetemmel, néztem, sőt bámultam, mit csinál. Nagyon furcsa volt számomra... Társaságokról társaságokra megy, méghozzá hívatlanul, de arcán akkor is széles mosollyal férkőzik a barátjaikkal jött nők társaságába. Egy ideális férfinál alacsonyabb, de határozottan sármos, bár a hibátlan test és arc vonalait könnyedén háttérbe szorítja az a túlzott szemérmetlen viselkedése. Ez kétségtelen, hisz gyerek játék észrevenni, mit csinál; Csak felül az asztalra és hagyja, hogy a nők mindenhol letaperolják... Nem illik első ránézésre megítélni valakit, de egy kéj hajkurászó hím szajhát látok, méghozzá először az életemben, és ez egyszerűen olyan érzést kelt bennem, hogy "Jaj! Segítség! Hova kerültem!?". Emészti itt a szexuális aktusra aktuális jelöltjeit. Oda, hátra viszi abba a lengő ajtóval fedett helységbe vagy mibe, és Isten tudja, mit csinál ott a kiválasztott partnereivel azokban a hosszúra nyúlt percekben.

- Huh? - hökkentem fel hangosan az elbambult tekintetemet újra elevenné téve. Egy szélvész, nem is(!), egy tornádó hirtelenjében elsodorta a gondolataimat, azokat a gondolataimat, amik arról a srácról tömörültek össze, aki most váratlanul közelebb került hozzám.

Nem messze előttem van egy foglalt táblával illetett üres asztal, amögött pedig egy széles fotel... Arra feltérdelve e-engem figyel(?) Megtalált volna?... Óvatosan arrébb léptem egy nagyot, de erre csak még jobban megbizonyosodtam, hogy bizony engem figyel, hisz direkt feltűnően tartja rajtam a szemeit. Én pedig szerencsétlenül bujkálva kerülöm a szemkontaktust... Aigoo! Kezdek nagyon félni az itt léttől... Nem nekem való. M-Miért néz!? Miért én!? Miért ô!? Menjen már a dolgára!

Ekkor szerencsémre beállított a két barátom, NamJoon és Suga személyében, azonnal oda jöttek hozzám, mire a srác el is tűnt. Nagyon gyorsan felszívódott. Hatalmas kő esett le a szívemről.

Mi hárman pedig leültünk és próbáltunk mindenről eszmecserélni csak a bajainkat nem ecsetelni, hisz azért ültünk ma itt össze, hogy az igazságtalan világgal szemben való megtapasztalt tehetetlenségünket elfelejtsük.

Társaim lassan berúgtak, és én is vesztettem a koncentrációmból, főleg fizikai reflexeimből. Mikor már negyedszerre sikerült fellöknöm a wiskeys üveget, a többiek már tapssal éltettetek. Jól éreztük magunkat, de aztán nekem jött valami. Leesett, elesett vagy csak nekem esett, nem tudom; Egyszerűen nekem csapódva mellém ült az a személy, aki... aki... szajháskodva tolakodik be baráti társaságokba.

- Nem túl kicsi ez az asztal ennyi piának? - kérdezte a klub "jófeje", azaz inkább jópofija, méghozzá nem várt magas hangon...

- Roger! - köszönt neki Suga. Ismeri(?)...

- "Roger?" Nem Jimmy? Két héttel ezelőtt úgy emlegettek a csajok.

- Deee, igen, Jimmy, hisz a Roger csak egy becenév.

Ez egy szélhámos kéjvadász, tudtam! Miért engednek ilyeneket közterületekre? Miért engedik mellém? Miért van itt!?

- Eléggé be vagytok már ba*va? - kérdezte kuncogva két barátomra nézve, majd a szeme sarkából felnézett rám teljesen más arckifejezéssel; - Eléggé kábultak vagytok már? - suttogta ugyan azt a kérdést máshogy megfogalmazva, különös erotika éhes szemekkel. S ahogy váratlanul hozzásimult valami a combomhoz, egyből el is távolodtam tőle amennyire csak lehetett. Nem mintha azt hinném, hogy rám akarna mozdulni, de... amiért az elhúzodásomra meglepődő majd gondolkodó arckifejezéssel reagált, merem gyanítani, hogy az ajkát nem hülyülésből bizsergeti a fogaival, miközben sunnyogva vonszolja magát vissza, a közvetlen közelembe.

Súlyosan részeg lehetek, ha már azt képzelem, hogy ez a srác flörtölni akar velem. Ideje mennem, mielőtt az eszméletem vesztem.

- Én eleget ittam... Hazamegyek - jelentettem ki, de ekkor a becsicsentett, vicces kedvében lévô NamJoon barátom nagyot fújt az asztalon heverő teli hamutálcába. Biztos volt rá oka, de nem gondolkodott előtte. Igazából a hamunak arra kellett volna szállnia, aki fújta, de hát valami megmagyarázhatatlan különlegesség folytán én jártam rosszul.

A darabos hamu koszos vasfüggönyként pergett le a szemem előtt. Meg-megcsillant a klub fényeitől, de mégis sötét és nehezen vállalható balsorsot sugallt. Ha van olyan, mikor alaptalan félelem elől akar elfutni az ember, még hozzá jó messze, időben menedéket találni a sorsa elől, akkor számomra ez az a pillanat. Elszaladnék, de a lábam nem mozdul. Biztos vagyok benne, hogy veszély fenyeget, mégsem előzöm meg. A baljós hamu fuldokló kellemetlenséget keltett; Torkom kapart, köhögni kezdtem, szemem könnyezett, alig láttam. Egy szoros marok ragadta meg váratlanul a kezemet, s ugyan azzal a lendülettel húzott maga után.

A mosdóban kötöttem ki, majd mosakodás után kijöttem arra a szűk folyosóra, amelyet azok a lengő ajtók nyitottak s zártak, amiket a bejöttemkor figyeltem, amik mögött az emberek, köztük a Roger-Jimmy srác is el-eltűnt keresni a testi vágyak örömét. S ennek a tömeges, folyton folyvásban lévő cselekménynek a szaga meg is csapta az orromat. Kellemetlen volt. Ki akartam jutni innen gyorsan, de megragadott ugyan az a szoros marok, ami idehozott.

- Hé, ne rohanj!

- Huh? - fordultam, s maga a Roger-Jimmy fiú állt előttem.

- Ohhh nem is látszik, hogy hamu ment a szemedbe... Még mindig úgy sugárzik, mint előtte... Minden rendben?

- I-Igen - néztem rá furcsán. Valami itt nem stimmel...

- Nem lenne szükséged másra is?

- Mint láthatod a férfi mosdóból jöttem ki, így nem kell, hogy aggódj értem, mint ahogy a nőneműekért szokás - próbáltam tisztázni a helyzetet, és lelépni, de... Ez a srác egyszerűen nem ereszt.

- Figyelj, SeokJin! - hangja komolyra váltott. Nem olyan nyávogós, mint volt.

- H-Honnét tudod a nevem?

- Csak szereztem pár csekélynyi infot a haverjaidtól - legyintett. - S meg is könnyebbültem, hogy csak a haverjaid, hogy nem tartozol egyikőjükhöz sem...

- Tessék!!?...

- Kim SeokJin, ne pazaroljuk az időnket - jelentette ki, kezét a falra csapva, amivel egyszerűen meg is ijesztett. Sötét tekintettel nézett fel rám, s hiába volt sokkal alacsonyabb nálam, felülkerekedett. Szemei homályában, mik élesen rám nézve akadtak fent, alul maradva éreztem magam. Nem voltam most sem más, mint ami szoktam lenni, csak egy szótlan s erőtlen emberi lény az uralkodni vágyó társadalom legalján, akivel azt lehet csinálni, amit csak akarnak... Üdvözöllek, te nem túl sok újdonságot nyújtó élet!

Amit utoljára tisztán láttam, az a fiú tekintete volt, azután már minden más vaksötétté lett. Öntudatlanságomon kívülre estem, miközben a szórakozóhely abba nem maradó, dübörgő zenéje tompán mászott füleimbe... Négy fal közt vagyok. Izzadok, s a szemhéjaimon melegedő bársony anyag dörzsölődik, míg csomók szorítása érződik heves ütőereimen.

- S-Segí-- Ah! Nhah! - menekülnék, de nem tudok. Tehetetlenül csapdába estem, mint a kéjhajkurászó vadász újdonsült áldozata... S ruhátlanná tett testemet lélektelen tárgyként bánva kebelezi magába, konokul piszkossá s nedvessé téve zihálja körül minél éhesebben, miközben kezeim felkötve vágyakoznak belekapaszkodni valamibe, ami kiemelhetne ebből az elvakult sóvárgásokkal teli sötét fogdából, de mind hiába. Csak remegni tudtam a testemen bizsergő kihűlt izzadságcseppekkel együtt, mik ívesen csúsztak le meztelen csípőm vonalán, le az alattam párásodó ágyra. Ebbe a fülledtségbe beleszédülök...

- Ahh! - dobtam hátra a fejem, ahogy egyre mélyebben éreztem magamban a fogvatartóm élesen lüktető fegyverét.

- Uhhh De jó! Igen... Igen! Még! Adj még magadból! - nyúlt lábam szára alá, s ahogy tenyérébe süppedt elgyengült izmom, a levegőbe emelte azt. Megnyekkent az ágy, ahogy kapkodva hozzám tapadt az idegen bőr, s akaratos kapzsisággal kebelezi magába szűz testem utolsó csepp energiáját is. Megállás nélkül döfi belém lázba lobbant erejét, s elégedve siklik beljebb a kettőnkből kicsordult forró nedvétől, tovább kergetve a mocskos vágyakat, miközben szégyentelenül ad hangot élvezetének, mintha nem létezne bűn.

- E-Elég! Ezt nem csinálhatod! Nincs jogod! - mondtam volna, de nem mertem. Egyre közelebb hallottam magamhoz zihálását, s ahogy arcomon éreztem párás leheletét, egy álláról lepottyant hideg s rideg csepp landolt kulcscsontomon, mire felajzásból eltátott számon egy régóta visszafojtott nyögés szökött ki, ô pedig letámadott. Ajkai az enyémre feküdtek, s oda tapadtak. Nem mozgott. Sem felül, sem alul, mi által éreztem, ahogy pihenő pénisze mélyen elfekszik bennem, s tovább bizserget, mint ahogy ajkai az ajkaimat.

- Mégis... Mi ez az érzés? Miért ilyen érdekes? - suttogta, ahogy elemelkedett, majd újból megcsókolt. - S-Segíts!... - kapott karjaimhoz, mintha megijedt volna, s még jobban rám hajolt.

Könyörtelen az élet.

Érzelmetlenül bánt, bárhova is menjek,

Rettegésben, s bujkálásban élek.

Lámpák, fények, mind

Egyedül hagynak, hogy

Koromsötét ködbe bújtassanak.

Szenvedésemben, ha kulcsra lelnék a

Zárt boldogsághoz, ami

Elbúcsúztatna rejtekhelyemtől, azzal

Rágalom érne.

Ember számba se vagyok véve.

Sorsom hátamon cipelteti véres

Sebeim, várva, várva a végem.

"Kegyetlen, hisz már ahogy megéreztem a veszélyt, tudtam, el kell bújnom előle, erre mégis, a sorsom ismét csak keresztbe tett. Mit is vártam? Hahaha... Hisz ha eddig az összes harcomat elvesztettem az élet ellen, ez most se lehet másképp. Túl sok kiváltságot várok. Értem. Hát nekem muszáj, sőt kötelező eltűrnöm, hogy így bánnak velem, s el kell fogadnom, hogy a rám talált fiú felszabadultan éreztetheti velem az ô büntetlen felsőbb rendűségét. Független, s azt csinál, amit akar, én pedig, mint egy alsóbb rendűnek titulált személy vagy senki, csak szenvedhetek. Hát így van ez? S mégis meddig? Meddig kell ezt bírnom? Én már nem.... nem..." - testemet elöntötte a keserves hűvösség, s siratni kezdtem magamat, miközben csak azt tudtam hajtogatni, hogy "El akarok tűnni. El akarok tűnni!" Potyogtak a könnyeim.

- Na!... - szólt rám hangosan a fölöttem lévő, furcsállva engem. - N-Nem vagyok én ennyire durva... - ért arcomhoz szelíden, s visszafogottan törölte le könnycseppjeimet. - Nem élvezed?

- Én... Nem ezért jöttem! - zokogtam fel, annak ellenére, hogy kulturált választ akartam adni, mint például, ne tévesszen össze a sok igénytelen libával, akik lefeküdnek vele, pont vele... de hát szégyen vagyok, csak zokogok... - Én... Én... Kikapcsolódni jöttem!

- Így is kikapcsolódhatsz - lökött rajtam egy gyengébbet, minek a hatására fájjon felnyögtem. Ezzel állítottam le őt. Kicsúszott belőlem... - SeokJin?

- Te... T-Te ezt nem értheted! - lihegtem. – Még ha... Még ha el is mesélném, akkor se... Te úgy se-- - fejeztem volna be, de meglepődésemmel elakadt a szavam, ahogy a váratlan hirtelenségben megdöbbentő finom mozdulattal rántotta le rólam a szemeimet fedő kendőt...

- Akkor meséld el!

- Huh? - hunyorogtam végre látva, s értetlenül néztem arra a komoly ábrázatot festő arcára. Pupillái tágra nyíltak, s szemei szinte már kérleltek, hogy szánjam meg őt… Furcsa volt mindezek után így látni a képét.

- Meséld el! Meséld el, ami miatt így sírni kezdtél... - mondta, s csuklóimat is kioldozta. Felszabadultnak éreztem magam... Kezeimet óvatosan szorítottam mellhasamhoz, s lábaimat fáradtan húztam ádámkosztümben reszkető testemhez, miközben láttam az előttem tétlenül figyelő fiú szemeiben törékeny látványom gyámoltalanságát... Viszont mintha ártatlannak tűnő tekintete zavarban lenne miattam... Ahogy váratlanul kényelmetlenkedni kezdett, fura szégyenlőség ölelte körül mozdulatait, mire lehajolt a földhöz, s ügyetlenkedve kotorászni kezdett. Nem értettem, miért viselkedik ilyen tartózkodóan most... Amint felegyenesedett, látványosan kerülte a szemkontaktust velem, holott egyre csak közeledett felém. Féltem. "Mit akar!?" - ijedtem meg, majd meglepődtem, ahogy a magasba lendítette nagy fekete pulóverét, s a kihűlt testemre terítette azt... Kis méretű kezeivel nem várt gyöngéd mozdulatokkal takart be engem a saját ruhadarabjával, ami vállamra süppedve kellemesen nyugtató melegséggel ajándékozott.

Szótlanná váltam.

Szememben ismét hívatlan könnyek gyűltek össze. "Most... Miért tesz ilyen törőd dolgokat velem? Mégis mi történik?" - zavarodtam össze, s fölszipogtam, miközben ô figyelmesen várt szavaimra, én pedig eljutattam a tudatomba, hogy össze kell szednem magam. Végre itt a lehetőség, hogy legalább egy kicsit is kiadjak magamból. Ô nem bánja... De--

- Tényleg azt akarod, hogy áltassam magam? - kérdeztem. - Neked? Még csak nem is ismerlek.

- Kérlek! - csillant meg a szeme, mintha nem lenne nagyobb vágya, mint hogy csak beszéljek hozzá, én pedig sóhajtottam:

- El van szúrva az életem - feleltem, s éreztem, ebből szóáradat lesz. - Hiszen... Hogyan éljek vele boldogon, mikor minden egyes napom csupán a túlélésről szól? Úgy érzem, a sorsom nem ajándékozott meg semmi jóval, csak egy temérdeknyi elvárással. A körülöttem lévő emberek... tönkre tesznek - fordítottam oldalra fejem, s szemem sarkából néztem rá hidegen. - Mentálisan terrorizálnak, s most már fizikailag is bántanak. Ok nélkül... Emiatt úgy érzem, nem szeretnek. Nem érdeklek senkit. Értéktelen vagyok. Érted? Csak képzeld el a helyzetet, reggeltől-estig a szigorú tanmenetet betartva gürizel állítólagosan feljebb jutva álmaidhoz tapasztalt szaktanárok figyelme alatt, s azok nem hogy tanítanának, segítenének, bátorítanak... Leszarnak. Közben még a munkahelyeden is szívatnak. Bírnád? Ha igen, meddig? Nem. Én nem. Nem, nem, nem bírom már! Semmibe vesz engem a lét. Abba kéne hagynom mindent.

- De akkor mi lesz!? - ugrott fel hirtelen. - Mi lesz, ha nem lesz hova menned? S végül rossz irányba eredsz... Akkor mi lesz veled? Ne tedd! - szorított rá kezemre izzadó ujjaival, míg én értetlenkedve néztem félve remegő ajkaira. - Te egy okos ember vagy.

- "Okos?" Mi az, hogy "okos"?

- Ami én nem.

...

- Park Jimin.

- Huh?

- Ez az én igazi nevem. Ne felejtsd el! Legyen úgy előtted, mint egy rossz példa. Egy olyan, amivé te nem válhatsz - halkult el, s szelíden simított végig a karomon. - Kérlek! Vigyázz magadra!

- Mi... Mi okból viselkedsz most ilyen szelíden velem?

- Mert... - habozott kérdésemen, s oldalra pillantott, ahogy egy letörölhetetlen mosoly tápászkodott el kipirult arcán. - Most értettem csak meg, hogy... mi is az az érdekes érzés, ami miattad gyúlt meg itt bennem... - pillantott rám felszabadult mosollyal, s dübörgő szívére szorította a kezét. - Fura... Fura életemben először szerelmet érezni.

... Mintha semmi sem történt volna. Egy magamra voltam hagyva, míg elteltek mellettem az éjjelek meg a nappalok, s mire észrevettem, bő hetek tömörültek hátam mögött. Jómagam pedig nem hallgattam - kire is? Hja! - Jiminre, s elkezdtem nem bejárni a tanórákra. Megélhetésem is rosszabbra fordult. "Költöznöd kell!" - mondták egy nap, s most meg... Nincs hova mennem.

Űrt érezve magamban autózok, nem találva a helyem ebben az ugyan olyan hevesen zuhogó tétlen napon, s lehet, hogy már soha többé nem is fogom. Most már mindegy is. Mindegy, hogy kétségbe esek-e, vagy sem, csak megyek. Szelem a kis utcákat, veszem a kanyarokat, megyek, s mentem is. Mentem megállás nélkül egészen addig, míg meg nem láttam azt a múltkori klubot... Gyorsan el akartam hajtani mellette, nehogy felidézzen bármit is, de ekkor egy hatalmas kiabálást hallottam a bejárata felől:

- Takarodj innen!

Mintha nekem szólt volna, de nem. Egy jól megtermett hegyomlás idegesen lökdösött ki valakit. Nem volt ô súly csoportja volt, mégis gyapálni kezdte, s hiába küldte a földre, nem nyugodott, míg ki nem ütötte. Vadul az arcát támadta.

- Elég! Elég! - szaladt ki egy nő sikoltozva, s átkarolta a hegyomlás karját elrángatva a földre taszított fiú felől. - Már a lábára se tud állni, látod? Gyere, szívem, hagyjad! - s hagyták is ott, mire az áldozat kiléte kiélesedett számomra. Jimin volt az, aki ily porul jártan terült el a hideg esőben. Nem mintha nem sejtettem volna. "Most legalább megkapta!... Kiöntötték búvóhelyéről, akár egy ürgét. Kellett neki játszadozni! Most válhat tétlen bolyongóvá, hisz nincs hová mennie... Szánalomra méltó... Szánalmas egy esett... Ahhh De mi ez az értelmetlen együttérzés bennem!? Mégis mi történik velem? Mégis mit csinálok?... Aigooo!" - kaptam észbe, de már ott álltam fölötte, az eső hangos neszében.

- Am... Hoztam neked esernyőt.

Hangomra eszmélni kezdett, s ahogy érezte, nem kopognak homlokán a már egy hónapja meghízott esőcseppek, fölnézett. Fölnézett fehéren virító esernyőmre s énrám, s látszott, nem hisz a szemének.

- Elég szépen agyon lettél verve - szólaltam meg, hisz mióta bent ülünk a kocsimban, kuporgó vendégem nem szól egy szót se, csak hagyja lappangni a kínos csöndet... - Mondhatom gyönyörű vagy - méregettem elszíneződni kezdő foltjait, amik beterítették az arcát, majd egy légből kapott gondolat hatására fogtam magam, s a kesztyűtartóban talált ragtapaszokkal a lehető legfinomabban takartam be sebeit, ô pedig fintorogni kezdett. Gondolom nem így akart összetalálkozni velem. - Volt pasija annak, akivel ma összefeküdtél? Mégis hogy lehettél ennyire--

- Nem. Ô régebbi. Sőt, nem is emlékszem rá, ezért nem csak régebbi, hanem sokkal régebbi. Nem lehet mostani. Hiszen utánad... már nem voltam ágyban egy lélekkel sem. Gondolni sem gondoltam rá!

- M-Miről beszélsz? - próbáltam követni.

- Csak azért vagyok a klubban még, mert máshol nincs számomra hely. Nem tudok elszabadulni onnan, de... Normális vagyok, szerinted, SeokJin?

- Huh?

- Egy egész hónapon át rólad ábrándoztam. Csak hogy újra lássalak. Akár távolról is. S most itt vagy, én meg... én meg annyira örülök! - hajtotta le a fejét, s tétova mozdulatokkal kezdett közelíteni. Mintha nem is lenne éber, vakon átmászott hozzám, s vállamba kapaszkodva emelkedett fel, eltakarva előlem mindent, csak ô magát hagyva előttem. - Szeretlek - suttogta, én pedig... elpirultam. Túlságosan közel volt. A pólójába kaptam. - B-Bocsánat - eszmélt fel, majd több teret hagyva köztünk, mélyen a szemembe nézett. A hideg futkos a hátamon tőle! - Megcsókolhatlak?

- Huh!? Miért tennéd?

- Mert akarom. Mindennél jobban meg akarlak csókolni most.

"M-Miért!? Miért engedem ilyen közel magamhoz!?" - gondoltam, miközben ámultan néztem, ahogy ajkaimat közre fogja. Óvatosan nyomja szája széleit az enyéimhez, s érzékien kelt puha hatást jobbról is, balról is, az összes mozdulatával... Egyetlen egy tétova rezzenés sem, csak folyamatosan hullámzó áramlat a csapkodó érzelem hevében. Fura. Nem akarja abba hagyni, én meg nem akarom ellökni. Mégis mi ez? Valami szeleburdi sugallat hatására a hátára tapasztottam a kezeim, jobban magamhoz nyomva őt, de ekkor hirtelen eltávolodott... Megállt, mintha váratlanul feltört gondolataiba dermedt volna, majd értetlenül néztem, ahogy visszadobja magát az ülésre. Az egy félszeg könnycsepp az arcán vagy csak rosszul látom? Nem tudom. Nem nézz rám. Combjai közé kapta az egyik kezét, míg a másikkal az ablakba könyökölt, s összehúzva magát fordult el tőlem. Közben én nagy lélegzetekkel szorítottam szívemre a kezem, s egyre inkább visszasüppedtem az ülésbe. Magam se tudom, mi folyik itt, bennem, de beindítottam a motort, s a kormányra fogva a gázra léptem.

Ahogy menet közben néha-néha rápillantottam, csak még jobban belesüllyedtem értelmetlenül kusza gondolataim mélyibe, s magunk körül hagytam a megtörhetetlen hallgatag neszünket, mi velünk tartott hosszú időn át, de amint egyre messzebb kerültünk a várostól, az eddig szakadt eső már nem kopogtatta tovább a szélvédőt, s Jimin megszólalt:

- Bocsánat.

- Most... miért?

- Az első találkozásunk miatt... - pusmogta, s ahogy az erőtlenül fénylő, már lefelé menő nap még utoljára előbújt, Jimin felém fordult: - Az én ostobaságom okából lett olyan, amilyen. Pedig... Mennyi másféle módon is találkozhattunk volna - konyult le szája széle, mintha ô akarná a borult eget helyettesíteni, könnyekbe kitörni. - Én is csak fájdalmat okoztam neked, nem igaz? - szipogott fölhajtott fejjel, s kínjában kiabálni akart, mire én félre állva, leállítottam a kocsit, s figyelmesen hallgattam őt. - Miért vagyok ennyire hülye!? Miért kellett ilyeneket tennem? SeokJin... Miért nem találkoztunk hamarabb? Miért nem változtattál meg már a legeslegelején? Miért kellett valaha is megtalálnia minket a rossz sorsnak!?

- Jimin... - fogtam meg a kezét, mire arcára kandikált könnycseppe ráesett kézfejemre. Éreztem, megégetett. S nem tudtam a fájdalom ellene mit tenni, csupán magamhoz öleltem egész testét. - Ne sírj!... - simogattam meg a hátát gondoskodóan. Csak tudnám, mit is érzek most...

Ahogy lassan lenyugodott karjaimban, kiszálltunk az autóból a kitisztult, hűvös levegőre, s a hosszan elnyúló kátyús betonútra néztünk, míg a kocsi motorházára dőltünk.

- Hát akkor... - szólalt meg Jimin elgondolkodva. - Köszönöm a fuvart, meg a kis elsősegélyt - simított arcán tapadó ragtapaszaimra, majd sóhajtott egyet a megtett utunkra hátra pillantva.

- Mégis... Mi jár a fejedben!?... Vissza akarsz menni bujkálni!? Miért tennéd?...

- H-Hogy-hogy "miért"?... Hát van hova más hova mennem? - lépett elém fejét lógatva, mire végignéztem rajta, s bizonytalan döntésre jutva, halkan pusmogtam, hogy:

- Velem.

- Mi? - kérdezett vissza kicsit felbólintva.

- Mondom, velem. Gyere velem!

Ismétlésemre buta képet vágott, majd meginogva elvigyorodott. Nem hitt a füleinek.

- Ezt most komolyan mondod? - lépett előre a kezem felé nyúlva, én pedig elmosolyodtam, amiért olyan remegve fogta meg. Tényleg fél előbújni, akár csak én tettem, de most már...

- Gyere velem, s ne bujkáljunk többet! - szóltam bizalommal, s homlokomat homlokához döntöttem... S éreztem, magához ölel engem az az elérhetetlennek hitt boldogság.