Feladat: 93. „Maradj csak! Odaviszem neked.”
Páros: Kim
Jongin x Kim Junmyeon (saját)
Érintett
banda: Exo
Műfaj:
egyperces
Maradj
csak! Odaviszem neked
A nappali szoba késő délutáni csendjét
nemigen zavarta meg semmi a pár percenként felhangzó halk papírsercegésen
kívül, ami azt jelezte, hogy Junmyeon ismét lapozott egyet a könyvében, melyet
oly nagy elmélyedéssel olvasott. Nem messze tőle a kanapén egy csapattársa
nyúlt el, fejét egy díszpárnán, bekötözött, sérült lábát pedig az ülésen
pihentetve. A fiatalabb fiú félig lehunyt pillái alól vetett lopott
pillantásokat az idősebbre, amit azonban ő nem vett észre.
Junmyeon soha nem vette észre, ha Jongin
őt bámulta.
A táncos fiú biztos volt benne, hogy Kim
Junmyeon volt az egyik legokosabb és legfigyelmesebb ember, akit valaha is
ismert, s ennek tudatában képtelen volt megérteni, hogy a vezető miért
bizonyult mégis ilyen vaknak. Jongin tisztában volt vele, hogy mostanra
nagyjából mindenki tud a csapatban a másik iránti érzéseiről, kivéve éppen azt,
aki felé irányultak. Eleinte próbálta titkolni, mégis volt valami, ami hamar
lebuktatta – a pillantások. Az a mód, ahogy Junmyeonra nézett, mintha csak ő
létezne a világon, s rajta kívül senki más. Kezdetben észre se vette, hogy
milyen intenzíven képes bámulni Junmyeonra, amíg Baekhyun fel nem hívta rá a
figyelmét. De nem csak ő vette észre, számtalan rajongó kamerája rögzítette, és
persze a többi tag is hamar rájött, Junmyeon kivételével persze. A sors furcsa
fintora.
Jongin néha azt kívánta, bárcsak
felfigyelne rá a csapat vezetője. Junmyeon remekül végezte a dolgát leaderként,
mindenkire figyelt és minden tagnak a legjobbat akarta biztosítani. Nem
létezett olyasmi, hogy magát helyezte volna valamelyik bandatársa érdekei elé,
annyira odaadó, szorgalmas és lelkiismeretes volt, hogy Jongin már csak ezek
miatt is képtelen volt nem beleszeretni. Ezer meg ezer apróság volt, amit
szeretett még az idősebb fiúban, de ezeket gondosan megtartotta magának, soha
egyetlen szót sem szólt róluk senkinek. Az arcáról azonban így is minden
leolvasható volt. S bár Junmyeon őfelé is ugyanolyan törődéssel fordult, mint a
többiek felé, Jongin mégis azt kívánta, bárcsak másképp nézne rá, mint másokra.
Bárcsak úgy látná őt, ahogy ő látja az idősebbet. Bárcsak kivételezett
helyzetben lenne a többiekkel szemben. Talán önző dolog volt ezt kívánnia, de a
szívének nem tudott parancsolni.
Bárcsak
észrevenné, hogy néz rá.
A fiatalabb megmozdult a kanapén, hogy
vessen egy pillantást a telefonjára, amelyet mintha csipogni hallott volna, ám
nem találta sehol. Némi nézelődés után a szoba másik sarkában pillantotta meg,
mire kissé bosszús sóhaj szakadt fel belőle. Most foghatja a nyavalyás mankóit,
amelyekre a sérülése miatt kényszerült rá, pedig olyan kényelmesen fekszik itt
épp. Félig felült már, amikor Junmyeon felpillantott a könyvéből.
- Mi a baj?
- Semmi, csak a telefonom… - intett a
készülék irányába Jongin.
- Maradj
csak! Odaviszem neked – pattant fel azonnal Junmyeon, és mielőtt még a
másik tiltakozni kezdhetett volna, már oda is hozta neki a telefont.
- Köszönöm, hyung – motyogta a fiú. – De
magam is megoldottam volna…
Junmyeon csak egy apró mosolyt vetett rá,
és visszaült az olvasmánya mellé.
- Neked most pihenned kell, szóval jobb,
ha nem ugrálsz – jelentette ki könnyed hangon, de Jongin hallotta benne a ki
nem mondott aggodalmat iránta.
Annyira
figyelmes… - dobbant bele Jongin szíve a gondolatba
fájdalmasan.
Junmyeon tovább olvasott, ő pedig úgy
tett, mintha a telefonját babrálná, de valójában tovább folytatta a másik
bámulását. Junmyeon nem vette észre.
Sosem vette észre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése