Tizenharmadik rózsafej

     Feladat: 13. „Tessék, itt az enyém.”

Páros: 100. Choi Jonghoon x Lee Hongki

Érintett banda: FT Island

Műfaj: fluff

Korhatár: nincs

Megjegyzés: A szereplők itt általános iskolások (8. osztályosok)

Író: Noel

Tessék, itt az enyém

Choi Jonghoon nem éppen nagyszájúságáról volt ismert. Világ életében egy csendesebb, visszahúzódóbb fiúnak tartotta magát, aki remekül elvolt a saját kis világában, gitárja és egy kottafüzet társaságában. Mindene volt a zene, más nem is igazán érdekelte; sem sportok, sem lányok, csak és kizárólag az a varázslat, amit néhány hanggal alkotni tudott. Persze, csak mert nem élt minden percben szociális életet, még voltak barátai, és mindenkivel kedvesen viselkedett, aki megérdemelte.

Az osztályában amúgy nem töltött be valami előkelő szerepet, nem is igazán foglalkoztak vele, amivel semmi gondja nem akadt, elvégre nem kívánt számára érdektelen emberekkel foglalkozni. Az nem az ő reszortja volt, sokkal inkább Hongkié.

Lee Hongki, maga volt a megtestesült középpont, Jonghoon állítása szerint. Állandó pörgött, 0-24-ben talpon volt és beszélt, le sem lehetett lőni, de meglepő módon, senki sem akarta elhallgattatni a fiút, mivel mondanivalóját úgy adta elő, hogy az mindenkit érdekeljen. Jonghoon egy cseppet irigyelte ezt a tulajdonságát, elvégre számára kínszenvedés volt, valamit izgalmasan előadni, főleg akkor, ha az adott dolog még őt sem érdekelte.

A két fiú nem keresztezte a másik útját; egy osztályba jártak ugyan, de a két szélső végletet erősítették. Míg Hongki a társaság húzóembere, a központ, maga a hatalmas hang volt, aki mindenki nevében, bármikor tudott nyilatkozni, addig Jonghoon a csendes, szorgalmas háttérsegédekhez tartozott, akik inkább kiemelkedő tanulmányi átlagukkal és kedves segítségükkel erősítették az osztályközösséget.

Egyik délután, Jonghoonnak bent kellett maradnia tanítás után, mivel korrepetálta egy osztálytársát fizikából, a fiú sajnálatára, a lány nagyon nem konyított a fénytanhoz, amit éppen akkoriban vettek. Mina – aki egy óra gyakorlás után sem lett okosabb – kicsit hamarabb hagyta el a tantermet, mint „tanára”, aki még ottmaradt összerendezni füzeteit s jegyzeteit.

A lapok sorba állítása közben, mikor egy másodpercre felemelte tekintetét a gyűrött papírokból, s kilesett az ablakon, csalódott grimasz ült ki arcára, ahogy az üvegen csordogáló esőcseppeket leste. Odakint ugyanis egy igen nagy zivatar kezdődött, elsöpörve az egész környéken, mintha egy cunami készült volna lecsapni rájuk.

- Remek! – sóhajtott hangosan a kiskamasz, kissé idegesebben túrva sötét tincsei közé. – Nincs esernyőm! – engedte szabadon tüdejébe rekesztett levegőjét, megpróbálva lenyugtatni szervezetét.

- Tessék, itt az enyém! – érkezett egy lelkes felelet, amely megrémisztette a fiút, elvégre abban a hitben gondolkodott hangosan, hogy egyedül van a teremben. Mint kiderült, ez nem így volt, ugyanis a mindig vigyorgó Lee Hongki ott lesett rá, hatalmas, csillogó szemekkel, akár egy lelkes kisgyerek.

- Tessék? – vonta össze szemöldökét a másik, értetlenül állva az osztálytárs szavaihoz.

- Viheted!

- Parancsolsz? – gyűrte csak jobban a bőrt homlokán, kissé félreértve talán Hongki mondandóját, ami miatt Jonghoon arra következtetett, az idősebb csicskáztatni akarta.

- Ha a te kezedben van, kevésbé ázol meg – bólogatott a másik, enyhén gyerekes érveléssel, aminek hallatán a fiatalabb elgondolkozott azon, tényleg osztálytársak voltak-e.

- És te?

- Jövök veled – mondta a fiú, de olyan hangsúlyozással, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie.

- Miért?

- Jonghoon, egy utcában lakunk! – válaszolta Hongki, kissé talán szomorkásan, amiért nyolc éve voltak osztálytársak, a másik mégsem tudta, hogy nap mint nap, egy útvonalon érkeztek az iskolába. S ahogy ebbe a fiatalabb is belegondolt, elszégyellte magát, elméjében pedig már rögtön valami engesztelő ajándékon kezdett agyalni.

Csendben sétáltak egymás mellett, csak az esőcseppek teremtettek köztük némi alapzajt, amit kivételesen, még Hongki sem kívánt megtörni. Kicsit tényleg megbántva érezte magát, és kezdett arra asszociálni, hogy az osztályuk esze, Choi Jonghoon, nem kedvelte. Ez pedig zavarta, elvégre már megszokta, hogy őt mindenki szereti… és pont az a fiú ne bírná elviselni, aki mindig mindenkinek önzetlenül segít?

Megálltak Jonghoonék háza előtt, a fiatalabb pedig az idősebbhez szólt, miközben görcsösen szorongatta annak ernyőjét.

- Köszönöm, hogy elkísértél – mondta, ami egy apró mosolyt csalt Hongki arcára. – És az esernyőt is köszönöm – tette hozzá a fiú, de a tárgyat továbbra sem adta vissza tulajdonosának. – Arra gondoltam… – makogott. – Nem lenne kedved nálunk lenni, amíg el nem áll az eső?

Logikátlan kérdés volt, elvégre a fiú nem lakott messze, haza tudott volna sétálni, és még esernyője is volt, igaz, hogy Jonghoon kezében. Nem voltak közeli barátok, még nagyon beszélgetni sem szoktak, épp ezért volt oktalan a meghívás. De Hongki szerette az értelmetlen dolgokat, így boldogan egyezett bele a beinvitálásába.

 Bent levették a cipőjüket, s mivel a fiatalabb szülei nem tartózkodtak otthon, így a nagyszájú ifjúnak nem volt szüksége informális viselkedésre, amit annyira nem bánt. Bár, kedvelni szokták az anyukák és apukák, túl ideges volt ahhoz, hogy még két felnőttet is le tudjon venni a lábáról.

- Igazán szép házatok van! – mondta őszinte elismeréssel Hongki, ahogy szolidan helyet foglalt a kanapén, nagy szemekkel csodálva a nappaliban elhelyezkedő tárgyakat, melyek túl különlegesek voltak az ő otthonához, de Jonghoonékhoz valahogy illettek. Távolról ismerte a családot, ahogy a speciális stílusukat is, ami mindig vonzotta a szájhőst, de eddig még nem volt alkalma közelről megvizslatni az érdekes zenegyűjteményt.

- Köszi – mosolygott szerényen az objektum lakója, ahogy óvatosan helyet foglalt a fiú mellett. – Kérsz valamit? Egy kólát, esetleg narancslevet?

- Egy kóla jólesne, köszönöm – bólintott az osztálytárs, már nem annyira félszegen, mint az elején. Míg Jonghoon elvolt a konyhában, Hongki mocorogva leste a sarkokat, hátha meglelhet egy-egy elrejtett gyerekkori képet. De fotók helyett, valami sokkal izgalmasabb dologra bukkant. – Jonghoon, nem is mondtad, hogy gitározol! – lelkesedett a fiú.

- Sosem kérdezted – rántott vállat a másik, ahogy visszaért két pohárral a kezében. Míg az egyiket Hongkinak nyújtotta, a másikba belekortyolt, nem beszélve többet hobbijáról.

- Mert senki sem nézte volna ki belőled – mocorgott az idősebb, nem is tudva azt, hogy szavaival kissé megsértette a tőle nem messze helyet foglaló kamaszt.

- Ezt mégis hogy érted? – pislogott nagyokat.

- Jaj, hát tudod te! Jonghoon az osztály rendes sráca, kedves, aranyos, okos… és nem egy rocksztár alkat.

- Miért, aki gitáron játszik, csak rocksztár lehet? – értetlenkedett a fiatalabb, próbálva visszafojtani sértődöttségét.

- Persze, hogy nem! – vágta rá Hongki, mikor végre leesett neki, hogy talán megbántotta a fiút. – Jonghoon, én nem arra gondoltam, hogy te nem vagy elég menő a gitárhoz… csak meglepődtem, hogy téged is érdekel a zene.

- Is? Miért, kit érdekel még? – morgott orra alatt, lemondva arról, hogy ez a beszélgetés még jó véget érhet.

- Engem! – mosolygott büszkén Hongki.

- Igazán? – kúszott egészen az égig Jonghoon szemöldöke, mert erre a válaszra, őszintén nem számított. – És min játszol?

- Hogy érted, hogy min?

- Milyen hangszeren… milyen hangszeren játszol?

- Ja, hogy az! – csillant fel a másik szeme, ahogy végre megértette, mit is kérdezett tőle az osztálytársa. – Semmilyenen.

- Mi az, hogy semmilyenen?

- Hát, semmilyen hangszeren nem játszom.

- Hogyhogy? – Szegény Jonghoonnak már a feje is belefájdult ebbe a társalgásba.

- Béna vagyok – biggyesztette le ajkait Hongki, a másik fiú pedig elismerte magában, hogy az idősebb rendkívül aranyosan festett, ilyen ábrázattal. – Próbáltam gitárt, zongorát, dobot, szaxofont… mindegyiknek katasztrófa lett a vége – kúszott keserű mosoly ajkaira. – Még mázli, hogy a hegedűről már az elején letettem; képzeld, kiket süketítettem volna meg – nevetett a fiú, még Jonghoon ajkaira is apró mosolyt csalva.

- De, ha ennyire nem vagy jó a hangszerekben, hogy értetted, hogy érdekel a zene? – mondta ki hangosan a fejében megfogalmazott kérdését Jonghoon. – Mihez értesz, ha nem ahhoz, amihez én?

- Énekelek! – pattant fel helyéről Hongki, mondatával teljesen lesokkolva a ház lakóját. – Komolyan, tudok énekelni! Nézhetsz így, akár egy évig is, ez a tény akkor sem volt megváltozni.

- E-erre igazán nem számítottam!

- Tudom! – mosolygott diadalittasan a fiú, majd Jonghoon gitárjához lépett, megragadta azt, az osztálytársa elé vitte, s a kezébe nyomta. – Játssz rajta valamit, és én énekelek mellé!

- Biztosan ezt szeretnéd?

- Biztosan!

 Jonghoon vállat rántott, aztán egy ismert popdal gitározásába kezdett, gondolván, hogy Hongki azt biztosan ismerni fogja, így nem jelent majd gondot számára, annak visszaéneklése. Ahogy ujjai a húrokhoz értek, a körülöttük pihenő légkör, egyszeriben átalakult; mindkét kamasz a zene egyenletes ritmusára összpontosított, ami sikeresnek is bizonyult, egészen addig a pillanatig, míg az idősebb énekelni nem kezdett.

 Az alig pár nappal ifjabb fiú majdnem teljesen ledermedt, ahogy a férfias, karakán orgánum elért füléig, teljes ámulatba ejtve őt. Jonghoon sosem gondolta volna, hogy nagyszájú osztálytársának, elbűvölően vonzó hangi adottságai vannak. Attraktív személyiségnek számított a fiú, ráadásul kitűnően használta, nem mindennapinak nevezhető énekhangját. Hongki tényleg nem viccelt, amikor azt mondta, tud énekelni…

- Wow – tátotta el száját a fiatalabb, mikor szomszédja befejezte a dalolászást. – Ez… ez valami csodálatos volt!

- Köszönöm! – vigyorgott Hongki, közelebb húzódva osztálytársához. – Reméltem, hogy tetszik majd! Te pedig igazán királyul játszol, Jonghoon!

- Köszi – pirult el enyhén.

- Tök komolyan mondom! Hihetetlenül menő, ahogy haláli gyorsan lefogod az akkordokat, közben pengetsz, tartod a ritmust, nem nyomsz félre, és mindezt kotta nélkül… Nekem ez egy millió év múlva sem sikerülne!

- Sok gyakorlás – rántotta meg szerényen vállait a fiú, továbbra is halovány mosollyal ajkain.

- Aish, de nagyon irigyellek ezért! – vágott egy aranyos grimaszt a másik, majd hirtelen megugrott, mikor egy izgalmas ötlet éledt fel elméjében. – Mi lenne, ha alapítanánk egy bandát?

Ezek után, Jonghoon képtelen volt figyelni a folyamatosan magyarázó, lelkes fiúra. Csupán boldogan mosolygott, s mindössze két dolgon járt az esze; az egyik az volt, hogy Hongki rendkívül imádnivaló személyiségnek bizonyult, amitől Jonghoon nem vágyott egyhamar megszabadulni. A másik pedig; boldognak érezte magát, amiért az idősebb felajánlotta neki az esernyőjét azon az esős délutánon, amelynek végén, kisütött a Nap.