Ötvenhetedik rózsafej

Feladat: 57. „Sajnálom.”

Saját páros: Kim Taeyeon x Kim Jintae (Verbal Jint)

Érintett banda: SNSD

Műfaj: élet, romantikus, fluff, au; egyperces novella

Figyelmeztetés: Ez a történet semmit nem akar, ugyanolyan „kiris”, mint a többi.

Író: Kirichan

éjtündér

Egy lágy, hangulatos játékzene járta körbe Jintae elméjét. Amolyan gyerekkorból maradt, nosztalgiát idéző kedves kis dallam volt ez, amit dalolászni kezdett, oly' hangosan, hogy épp csak az ő fülébe jusson. Bár nem kellett attól tartania, hogy meghallják a nyikorduló hangszálaiból áradó bénácska hangokat, mivel senki nem volt körülötte, hiszen már jó ideje – több órája is annak, hogy a horizont alá bukott a nap. Egy környékbelinek sem fordult volna meg a fejében, hogy éjféltájt a csendes bányató kis stégjére telepedjen, és figyelje a nyugodt vízfelületen úszkáló hold fényét, talán csak neki.

Ő szeretett ilyenkor, ilyen időben kint lenni, és csak bámulni ki a fejéből; gondolkodni egyszerre fontos és hasztalan dolgokon. Szerette a kellemes szellőt, mikor az arcához simult, még akkor is, ha őszies hideggel csípte a hegekkel mintázott bőrét, vagy megkeményítette az ujjai végét, csakúgy, mint most.

- Sajnálom. – Egyszer kicsúszott a hullámos vonalú, vékonykás száján ez a szó a hosszúra nyúló suta dallamok után. Nem megvetéssel, nem szánakozással vagy megbánással mondta, egyszerű természetességgel jelentette ki, mintha csak azt közölné, hogy a Nap a Föld körül forog.

Úgy érezte, ez a szép táj pont olyan nyugtatóan hatott rá, mint az édesanyja gyengéd simogatása kiskorában; úgy gondolta, ez a látvány mindenkinek jár, legalábbis a faluban lakó embereknek biztosan. Sajnálta, hogy ide szinte senki nem járt ki már évtizedek óta. A bánya réges-rég bezárt, a falubéliek örültek annak, ha nem kellett a település mellett elterülő erdő közepébe menni, hiszen már semmi kecsegtető nem volt itt. Nem termeltek követ, abból nem lett pénz, és úgy hitték, hogy balszerencsét hoz annak a fejére, aki újra a bánya területére lép.

Minden baljóslat ellenére Jintae szerette ezt a helyet, és sokszor kijött ide. Minden alkalommal mást, és mégis ugyanazt nyújtotta neki a természet, ami legbelül elvarázsolta őt, és újra a gyerekkorba repítette. Abba az időbe, mikor óvodában faleveleket és mogyorót gyűjtött a társaival kis pufók, kék-lila színekben játszó kabátban, vagy mikor a kedvenc menzás kajáját tették elé, és örömmel harapott bele a finom rántott sajtba, hogy miután elfogyasztotta, újra repetát kérhessen.

Kedves kis mosoly bújt meg az arcán, és az emlékeiben őrzött vidámság kicsalta belőle az izgága kisfiút (habár már a harmincötödik születésnapját sem most ünnepelte), így reflexszerűen hintáztatni kezdte lábát a rozsdaette stég szélén ülve, kemény talpú cipőjével néha még a vízfelszínt is elérte. Megköszörülte torkát, majd újra dalolni kezdett mély hangján, és már nem sajnált semmit, mert a jókedve ismét magával ragadta.

Aztán ágak halk ropogását hallotta maga mögül. A levegő hűvösebben kerítette körbe Jintae-t, mintha csak közeledett volna felé az éjtündér.

- Azt hittem, ma nem jössz – mondta halkan a sapkába bújt férfi, attól tartva, hogy talán még elüldözi az érkezőt. De hogy miért is tartott ettől, még ő maga sem tudta, hiszen soha nem üldözte el, és az éjtündér sem távozott addig, míg nem szeretett volna.

- De itt vagyok. – Csalafintán, de végtelenül kedves hangon szólalt meg a fiatalabb lány, aki lassan, pihesúlyával a rozoga fémstégre lépett, s a másik mellé telepedett egészen közel, de mégis távol.

Jintae végignézett Taeyeon vékony alakján, és attól tartott, hogyha egy erősebb széllöket megtalálja, még elfújja őt. Nem szeretett aggódni érte, de valahogy mégis folyton eltöltötte ez az érzelem, ha a lányra gondolt.

Egy ideig nézte finom kis arcát, de ennyi év után is még mindig olyan ártatlan, szeleburdi kislánynak látta őt, mint régen.

- Levágattad a hajad – mondta Jintae a kényelmes csendet megtörve.

- Nem tetszik? - Törékeny kezével meglibbentette vállig érő, ezüstszürke tincseit Taeyeon, majd mint egy kiskutya, félredöntötte a fejét, és aranyosan elmosolyodott, amint a férfi szemébe tekintett.

Jintae egy ideig nem csinált semmi mást, csak nézte és látta a másikat, aztán ami sokadjára az eszébe jutott róla, kimondta:

- Most már tényleg olyan vagy, mint egy éjtündér.

Taeyeon kacarászni kezdett, talán még kicsit zavartan is, de ez valamiért jó érzéssel töltötte el Jintae-t, és ő is elmosolyodott.

- Ma van kedved őszinte napot tartani? - Izgatottan bukott ki a lány szájából a kérdés, amit már az utóbbi pár hónapban többször is fel akart tenni, csak valahogy soha nem merte. Kicsit megborzongott az őszi szélben, s jobban maga alá gyűrte fakó virágos szoknyáját, mert még mindig hidegnek érezte az itt-ott lyukacsos fémlapot, hiába volt rajta még a kedvenc krémszínű vastag harisnyája is.

Jintae-nek szokása volt sokáig nézni másokat; valahogy a tekintetével jobban szeretett beszélni, mint hangokkal, csak tudta, hogy ezt a nyelvet sokan nem értik. Bár ehhez már hozzászokott, ahogy ahhoz is, hogy szavakkal is megpróbálja kifejezni magát.

Taeyeon sem értette sokszor a férfi tekintetében úszkáló érzelmeket. Nem bírta állni érthetetlenül kedves tekintetét, ezért inkább próbálta másfelé terelni a gondolatait zavarában. A tó vizére pillantva ugyanazt a dallamot kezdte dúdolni, mint Jintae az imént, s mint a mellette ülő, ő is lóbálni kezdte a lábát, habár ő közel sem érte el a vízfelszínt sötét lakkozott félcipőjében, hiába nyújtózkodott rövid végtagjaival.

Jintae levetette nyakából a fekete, bolyhos sálját, majd a lány vékony barackszínű ballonkabátjára terítette, és hozzáfűzte:

- Őszintén nem akarom, hogy megfázz.

Majdnem tíz év volt köztük a korkülönbség, de Taeyeonnak ez tetszett, ahogy a férfi markáns vonású, borostás arca is, csakúgy mint az erős keze. De legjobban Jintae ártatlan rókaszemeit szerette. Olyan kifürkészhetetlenek és sokatmondóak voltak számára. Úgy érezte, hogy egy teljesen más világba csöppen, ha állja a tekintetét. Egy ismeretlen, de érdekes világba, ami meseszerűbb a valóságnál, és ahol valóban éjtündért játszhat.

- Kimondod azt, ami először eszedbe jut? - Gyengén suttogva, szinte alig érthetően gördültek ki a hangok Taeyeon telt kis szájából. Hogy miért akarta kimondatni azt, amit kimondatlanul is érez, még ő maga sem tudta. A gyomra összerándult az izgalomtól, de próbálta nem elveszteni az összekuporgatott bátorságát.

Újabb hosszas pillantások, és Jintae-ből kitört egy szerethetően csilingelő, halk nevetés. Ő is tudta, hogy a lány érzi, amit ő, mégsem mondott semmit.

- Szerettem a hosszú barna hajadat. - Habár nem ez volt, ami először az eszébe jutott, de ez csúszott ki legelsőnek belőle.

- Visszanövesztem. – Szinte egyből, gyermeki butasággal érkezett a válasz.

- Miért? Így tényleg egy igazi éjtündér vagy.

- De azt jobban szeretted... Vagy éjtündérnek jobb lenni? - Kétes kérdés volt, de leginkább magának tette fel (hiszen Jintae-nek egy cseppet sem számított, hogy minek is nevezi a lányt, mert még mindig ugyanolyan gyönyörűnek látta, mint mikor megismerte).

Az idősebb megállt, s megint hosszasan nézte a lány puha arcát. Látta, hogy pisze orra pirosodik a hidegtől, és azt is észrevette, hogy mennyire bátran állja vibráló szempárjával a pillantását. És most tényleg azt mondta, ami először eszébe jutott. Nem hangokkal, csupán a szeme világával.

Taeyeon varázslat alá került tündér létére. Szíve hevesen dobogott a mellkasában. S mikor Jintae erős kezével lágyan megfogta a derekát, majd másik karjával két térde alá nyúlva az ölébe emelte törékeny testét, teljesen elveszett a másik világban.

Abban, ahol most Jintae tekintetét érteni vélte. És az értelmet maga a férfi tekintete adta.