Kilencvenhetedik rózsafej

     Feladat: 97. „Kulcs a lábtörlő alatt.”

Páros: Kim Junmyeon x Kim Jongdae (saját)

Érintett banda: Exo

Műfaj: fluff, slice of life

Író: Aida

Kulcs a lábtörlő alatt

A megcsörrenő telefon váratlanul szakította félbe a szoba csendjét. Junmyeon felkapta a fejét, és elcsigázva túrt az előtte heverő papírhalmazba, ami az egész kanapét és az előtte lévő dohányzóasztalt terítette be. Jó fél percbe telt, mire megtalálta a készüléket a jegyzetrengeteg átkutatása után, de szerencséjére a hívó fél nem adta fel, kitartóan megvárta, míg felveszi. A kijelzőn a barátja nevét pillantotta meg, aminek megörült.

- Tessék – szólt bele, miközben hátradőlt a díványon, és fáradtan a tincsei közé túrt.

- Hyung – csiripelte a vonal másik felén Jongdae, mire Junmyeon arcára rögtön kiült egy kis mosoly. – Hogy megy a tanulás? Biztos fáradt vagy már, ezért gondoltam, beugrok hozzád egy kicsit, hogy felvidítsalak. Mit szólsz?

Barátja ajánlatának hallatán a fáradt fiú csak még szélesebben vigyorgott. Ez annyira Jongdae-re vallott… Bár még csak pár hónapja voltak együtt, régebb óta ismerték már egymást a nála fiatalabb fiúval, így volt ideje jól kiismerni a másik gondolkodását és szokásait. Jongdae gondoskodó oldala mindig is tetszett neki, és jó érzéssel töltötte el, hogy ezúttal ő áll ennek a középpontjában.

- Az jó lenne – felelte, mert már tényleg elege volt a tételtanulásból, és úgy korgott a gyomra, mintha három napja éhezett volna.

- Akkor indulok is. Vacsoráztál már? – kérdezte Jongdae, mintha csak meghallotta volna a Junmyeon gyomrából származó, égiháborúhoz hasonlatos hangokat. Talán így is volt…

- Még nem.

- Ej, ez annyira jellemző rád, hyung – dorgálta meg őt a fiú enyhén szemrehányó hangon. – Ha vizsgáid vannak, mindenről megfeledkezel, annyira belemerülsz a jegyzeteidbe… Még magadról sem gondoskodsz.

- Még szerencse, hogy itt vagy nekem te – felelte erre Junmyeon, miközben lehunyta a szemeit, hogy megpihentesse őket.

- Hát, nagy szerencséd van velem, az biztos – horkant fel a barátja, majd ajtócsukódás és kulcszörgés hallatszott. – Nemsokára ott vagyok. Kapsz valami kaját.

- Csak abból a halból ne, amit a múltkor ettünk – kérte még Junmyeon. – Az nem volt valami jó…

- Még válogat is! – csipkelődött a másik, majd mikor a fáradt ifjú tiltakozni kezdett, még kajánul hozzátette: – Direkt olyat viszek, meglátod!

- Jongdae… - kezdte újra Junmyeon, de a fiú a szavába vágott.

- Nyugi már, hyung, jó lesz – mondta csilingelő hangon, aztán gyorsan elköszönt, és letette a telefont.

- Remélem, nem abból a borzalomból hoz – motyogta Junmyeon a süket telefonnak, miután leemelte a füléről. Félredobta a készüléket, és újra a papírtengerbe vetette magát.

Negyven percbe telt, mire a barátja megérkezett, de annyira lefoglalta a tanulás, hogy jóformán észre sem vette, hogy Jongdae belépett a lakásba.

- Hyung, itt vagyok! – szólalt meg a szélfútta hajú fiú, ahogy beállított a nappaliba, ahol Junmyeon tanulófészke volt. A kétszobás lakást jelenleg egyedül bérelte, mert a lakótársa nemrég kiköltözött, és még nem talált új bérlőt.

- Jongdae! – pillantott fel a füzetéből Junmyeon, és megörült a másiknak. Aztán hirtelen eszébe ötlött valami. – Hát te meg… hogy jöttél be?

- Kulcs a lábtörlő alatt. Szerinted? – felelte Jongdae okoskodva, majd a kezében tartott szatyrot letette egy szabad felületre, aztán odahajolt a barátjához. – Igazán lehetnél óvatosabb! Csoda, hogy még nem törtek be hozzád, hyung – állapította meg, mire a másik gyerekesen kinyújtotta rá a nyelvét. Kim Junmyeon, a komoly felnőtt.

A fiú nem válaszolt, csak odahúzta magához egy gyors, könnyed csókra Jongdae-t.

- Hideg az orrod – jegyezte meg vigyorogva, amikor szétváltak.

- Fúj a szél. Na, gyere, együnk – mondta a barátja. Gyorsan megterítettek, közben Jongdae mesélt neki a napjáról, és Junmyeon csendben, magában mosolyogva figyelte őt. Imádta hallgatni a fiú, simogató hangját, és egy ilyen fárasztó, unalmas nap után igazán felüdülés volt egy kicsit a kedvesével foglalkozni. Vacsora után elpakolták a jegyzeteket, aztán egy pléd és két bögre forrócsoki társaságában összebújtak a kanapén.

- Köszönöm – mondta halkan, hálásan Junmyeon, mire Jongdae felé fordult és egy rövid csókot nyomott az ajkaira.

- Igazán nincs mit.

Mielőtt még bármit is tehetett volna, az idősebb újra magához húzta, és ezúttal hosszabban, mélyebben csókolta meg. Jongdae azonnal lehunyta szemeit, és átadta magát az érzésnek. Amolyan igazi pillangókat a hasukban életre keltő csók volt ez, amit mindketten éreztek.

- Örülök, hogy itt vagy – lehelte Junmyeon a barátja ajkaira, ahogy véget ért a csók.

- Örülök, hogy itt lehetek – felelte Jongdae, és még szorosabban bújt hozzá.

Később ott szenderedett el az idősebb mellkasán, és ezúttal Junmyeon gondoskodott róla, ahogy felnyalábolta őt a kanapéról, és a hálóba cipelte, hogy aztán egymást ölelve aludjanak el.