Hatvankettedik rózsafej

     Feladat: 62. „Megfoghatom a kezed?”

Páros: Kim Jisoo x Pranpriya Manoban

Érintett banda: Blackpink

Műfaj: slice of life

Korhatár: +12

Megjegyzés: kid!au

Író: Sumire

Megfoghatom a kezed?

Gyermek volt még. Aprócska, mégis nagyobb terhet kapott az élettől, mint amekkorát el tudott volna bírni. Ennek ellenére sokáig szaladgált, játszott, mosolygott és nevetett. De sírt is. Eleget ahhoz, hogy a könnyek idővel elfogyjanak, s a bántások, amikkel illették, elfelejtődjenek. Eltekintett felettük, mintha csak egy újabb porszem lett volna mind a könyvespolc tetején. Mindez azonban csak kívülről tűnt így.

Belül fájt neki, remélte, hogy idővel enyhül, megszűnik a fájdalom. De leginkább abban hitt, hogy egyszer normális gyermek lesz, mint a többiek. Sérülésektől mentes, akit mindenki szépnek lát és mindenki szeret. Akinek nem kell mindennap elviselnie a gúnyos kisfiúk sértegetéseit, a makacs kislányok lökdösődéseit.

Aznap is a homokozóban játszott, mint minden áldott szünetben. Ilyenkor messze lehetett a többiektől – távol tarthatta magát a kíntól és a ridegségtől. Mindig ugyanazt próbálta megépíteni: a családi házukat. Ahol minden este anyukája felolvasott neki egy újabb csodás mesét; ahol apukája megtanította az építőkockákból igazi, hatalmas várat építeni, ami cifra színekben pompázott, akárhányszor a kutyusuk csatlakozott hozzájuk.

A házból azonban mindig csak egy homokkupac lett, hiába rajzolódtak ki lelki szemei előtt a világoskék falak, a hatalmas veranda, amin az ijesztő hintaágy nyikorgott éjszakánként, és a gyep, ami olyan precizitással volt lenyírva, mintha lelkes kertész látogatott volna folyton hozzájuk. Pedig csak apukája volt oly serény, hogy foglalkozott a kerttel. Rózsabokrokat metszett, fenyvest ültetett, muskátlikat és liliomokat nevelt, miközben tervezgette az újabb kültéri dekorációkat.

A társaság azonban új volt. Sosem szegődött mellé senki – ha meg is közelítették, már messziről hallatszottak a metsző szavak. De ez a lány más volt. Mellé guggolt és nézte. Azt, ahogy türelmetlenül kapkod, hogy legyen valami; hogy ismét láthassa a szülői házat. Figyelte a kezeit, amin a bőr megduzzadva keltett kíváncsiságot benne.

Új volt. Fekete haja derekáig ért, pufók arca pirospozsgás volt – biztosan futott néhány kört, mielőtt feltűnt neki a homokozóban kuporodó gyermek. Mégis íriszeinek csillogása volt leginkább figyelemre méltó. Mandulavágású szemei túl nagyok voltak, mélyek és gyönyörűek.

- Megfoghatom? – Hangja talán még szebb volt, mint tekintete. Magasan, angyalian csengett a másik fülében. Csak egy szó volt, egy könnyed kérdés, mégis olyan volt, mintha bókoltak volna neki.

Némán nézett a lányra. Nem tudta, miért állt meg mellette, miért szólította meg, miért nem sértegeti, mint itt mindenki más, de leginkább azt nem, mire is kérdezett rá pontosan.

- Megfoghatom a kezed? – egészítette ki néhány perc csend után. Csak hozzá akart érni, megtapintani a piros tenyeret, ami nyers húsként markolta a homokozólapátot. A rózsaszín csuklót, ami túl vékony volt ahhoz, hogy valóban egy egészséges kislányhoz tartozzon.

A szótlanság megült kettejük között. Egyikük sem szólalt meg, mindkettejük csak figyelte a másikat, mintha épp telepatikusan kommunikáltak volna. Pedig nem volt szó ilyesmiről. Csak az új gyerek érezte, a válaszra várnia kell, nem siettetheti – türelmes leány volt, nem úgy, mint kortársai. Sok mindenben kitűnt a többiek közül. Nemcsak thai származása miatt, de csendessége, érzékenysége és visszafogottsága miatt egyaránt. Alig múlt öt éves, mégis intelligensebbnek számított a csoportjában.

- Jisoo, kicsim – hallotta meg barackillatú nagymamája nyikorgó hangját. – Siess a mamához – szólt ismét.

A kislány úgy kapta tekintetét az idős asszony felé, mintha minimum áramcsapásként érte volna a megszólítás. Engedelmesen kelt fel a homokozóból, leseperve fehér harisnyájáról a barna szemeket, néha rápillantva az őt figyelő gyermekre.

Remélte, hogy ilyen marad; hogy holnap, ha ismét találkoznak, érdeklődő és nem rosszindulatú lesz. Hogy ő lesz az, akitől kedves szavakat kap majd, akivel játszhat, és nem kell attól félnie, hogy csúnyának látja. Vagy attól, hogy idővel ő is magára hagyja, mint a szülei.