Negyvenegyedik rózsafej

     Feladat: 41. „Hazakísérlek.”

Páros: Lee Donghae x Lee Hyukjae (saját)

Érintett banda: Super Junior

Műfaj: fluff

Író: Sári~

Hazakísérlek

Már az ötödik italomat gurítottam le a torkomon, amivel nem is lenne gond, ha nem idegességemben tenném ezt. Alkoholba fojtom bánatom, nem kéne ezt tennem, de egyszerűen senkiben sem tudtam bízni a napokban, sőt, az elmúlt években. Minden barátom elhagyott, mindenki átvert és nehéz helyzetekben, nem segítettek, mikor én a kezemet is tűzbe tettem volna értük. Elfogyott már a maradék erőm is, ami megmaradt, minden tartalékomat felhasználtam. Egyedül voltam. Magányosan, egy lepukkant bárban, ahová a vén pasasok jártak, kiknek nem volt semmijük. Alkoholisták voltak, és kezdtem úgy érezni, én is idetartoztam. Semmiben sem különbőztem tőlük, talán csak korban, de velük tudtam beszélgetni, igaz, holt részegek voltunk, de ők meghallgattak és kicsit jobban éreztem magam. Lassan egy hónapja jártam már ide, és javult a helyzetem, de nem úgy, ahogy azt akartam. A barátnőm elhagyott, a munkában is lejjebb tettek a ranglétrán, jöttek a csekkek és a felfoghatatlan véletlen balesetek. Nekem már elegem volt mindenből, egyedül, ezen a helyen éreztem a biztonságot. Itt, ahol idegen volt mindenki a másiknak, de mégis úgy beszélgettek egymással, mintha már évek óta ismernék egymást. Meg nem tudom magyarázni, hogy ez miként is lehetséges, de így van.

Most is itt voltam, a pultnál ültem és vártam a csodára, hogy végre valaki megszólítson és elmondhassam neki minden bajomat. Jó érzés volt, egy idegennek kiönteni a lelkemet, hiszen nem tudott ítélkezni felettem. Teltek a percek, az órák, míg végül le nem ült mellém valaki. Nem voltam már józan állapotban, összemosódtak a cselekmények, azt sem tudtam, mit ittam, hogy van-e nálam annyi pénz, hogy kifizessem. Magamról sem tudtam.

-  Szóval, ide jársz, amióta elköltöztem? – csengett fel mellettem egy ismerős hang. Nem tudtam elsőre beazonosítani, de egy valamiben biztos voltam. Mi nem voltunk idegenek egymásnak. Lassan fordítottam felé a fejemet és megvizsgáltam az arcát. Heh, ez csak Hyukjae volt. Az én „legjobb” barátom, aki három hónappal ezelőtt lépett le, hogy jobb munkát kapjon. Az elején még beszélgettünk, de aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt. Megszűnt minden érintkezés közöttünk. Hiányzott, hogy kommunikáljunk, hogy hallhassam a hangját. Mindene hiányzott.

-  Hogy kerülsz ide? – köptem a szavakat. – Nem a mennyasszonyoddal kéne lenned otthon? Mit fog szólni, hogy egy ilyen helyen megfordulsz? – fordítottam az italom felé tekintetemet és lehúztam azt. Intettem a pultosnak, hogy adjon még egyet, de Hyukjae egyből ellenezte. – Ne mond meg, mit tegyek és mit ne! – vetettem a szemére.

-  Te is tudod jól, Donghae, hogy ez nem a jó megoldás – fogta meg kezemet és húzni kezdett kifelé. Közben egy kisebb összeget otthagyott a pultosnak, majd amint kiértünk a friss levegőre, már irányba is állt, ami egyenesen a lakásomig vitt.

-  Mégis mi a fenét művelsz? – rántottam ki csuklómat szorításából, minek következtében megtántorogtam a járdán. Nem kellett volna ennyit innom.

-  Hazakísérlek – felelte halál nyugodtan.

-  És, ha én nem akarom? – vontam fel szemöldökömet.

-  Akkor is megteszem – vonta meg a vállát. – Csak azért jöttem vissza, mert te akartad.

-  Mi? – kérdeztem értetlenül, hiszen nem derengett semmi sem.

-  Körülbelül egy órával ezelőtt hívtál, hogy nem vagy jól, szükséged van rám. Én pedig mindent otthagyva jöttem ide, mert te ezt akartad! – mutatott rám.

-  De miért jöttél, ha már nem is vagy a barátom? – üvöltöttem rá. – Te voltál az egyetlen személy az életemben, akiben teljesen megbíztam. Csak te tartottad bennem a lelket, de az is eltűnt, amint elköltöztél, hogy egy elkényeztetett fruskát elvegyél! Mégis, hová tűnt az én barátom??? – üvöltöttem, ahogy csak kijött a torkomból, mert hihetetlenül dühös voltam rá. Nagy levegőket véve próbáltam lenyugtatni magamat, de nem ment, egészen addig, míg elém nem lépett és összeborzolta hajamat.

- Nem tűnt el. Itt van előtted – mosolygott rám kedvesen. – És nem megy el sehova többé – mondta, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről és megnyugodva döntöttem fejemet vállára. Lágyan átkarolta vállamat és simogatta hátamat. Ez egy ígéret volt, hogy együtt maradunk. Amíg világ a világ.